Mikor a csalás mindennapossá válik, az igazság kimondása forradalmi tett
Mahno, Nyesztor Ivanovics: Az orosz forradalom. III. köt. (részletek)
2013.08.14 22:13"3.kötet: Az ukrán forradalom /1918 július- december/
1. fejezet: A hetman hatalom elnyomása alatt
Nehéz és fájdalmas egy forradalmárnak látni a hetman hatalom erőszakát. De - Ukrajnában vagyok, vigasztaltam magam Zaharij Klesnya paraszt rozsgyesztvenszkojei házának padlásán. Olyan őszinteség és gondoskodás vett körül a parasztok részéről, hogy újabb erőt merített azon hitem, hogy a forradalmi parasztság csak időlegesen tűri az elnyomást. Elég tehát az energikus propaganda e hatalom ellen, s felkel a nép - olyan energiával, amelyet a forradalom ellenségei még csak nem is gyanítanak. Mély hitem, hogy a parasztság ilyen erőket rejt magában, lehetővé tette, hogy felülemelkedjek azon a tényen, hogy a parasztok fizikailag teljesen elcsigázottak, politikailag némák és reményvesztettek voltak. A forradalom élő erői azonban a falun hatalmasak és nem kellett attól félni, hogy a német-hetman hatalom végérvényesen demoralizálja őket. Csak cselekedni kell. Ezért hát nem bírtam kivárni, míg elvtársaim megérkeznek Oroszországból, és a következő levelet küldtem a guljaj-poljei parasztoknak és munkásoknak: "Elvtársak két és fél hónapos bolyongásom után a forradalmi Oroszországban, visszatértem hozzátok, hogy együtt fogjunk hozzá a német-osztrák ellenforradalmi seregek Ukrajnából való kiűzése és Szkoropadszkij Hetman hatalma megdöntésének ügyéhez, s hogy semmilyen más hatalom ne léphessen a helyébe. Közös erővel megszervezzük ezt a nagy ügyet. Közös erővel nekilátunk a rabszolga rendszer szétzúzásának, hogy egy új rend útjára lépjünk, s oda más testvéreinket is elvezessünk. Ezt a szabad társadalmiság elvén fogjuk megszervezni, aminek tartalma lehetővé teszi majd vala-mennyi idegen munkát nem kizsákmányoló lakosnak, hogy szabadon és az államtól és hivatalnokoktól - legyenek azok akár vörösök - függetlenül éljenek, s hogy szociális-társadalmi életüket teljesen önállóan, a maguk közegében építsék fel. E nagy ügy nevében siettem vissza a hazai forradalmi tájra, hozzátok. Így hát dolgozni fogunk, elvtársak, a mi földünkön, a mi paraszti és munkás közegünkben, az igazi ukrán forradalom újjászületése nevében, amely első napjaitól fogva egészséges irányt vett: a német-hetman hatalom és támasza a földesurak és kulákság, teljes megsemmisítésének irányát. Éljen a mi paraszt- munkás egységünk! Éljen a mi segéderőnk - az önzetlen dolgozó értelmiség! Éljen az Ukrán Társadalmi Forradalom! 1918 julius 4. A ti Nyesztor Ivanovicsotok." E levelet tucatjával másolták le és olvasták a munkások és parasztok. Több olyan levelet kaptam válaszul, amelyben óvtak, a spiclik és provokátorok miatt, a hazatéréstől. Mindebből azonban én inkább ösztönzést merítettem, és titokban készülődtem. Erről persze nem írtam, csak azt üzentem a guljaj-poljeiaknak, hogy egyenlőre ne bántsák a provokátorokat, s különösen ne a zsidókat; nehogy újraéledjen az antiszemitizmus. Személyesen nekem igen nehéz volt végigolvasni a guljaj-poljeiak leveleit, amelyekben arról írtak, hogy a spiclik leginkább a gazdag zsidók közük kerülnek ki. Az antiszemita szellemet éreztem ki belőlük, én pedig már az 1905-06-os évtől mélyen gyűlöltem az antiszemitizmust. Ráadásul a guljaj-poljei parasztoktól 1918-ig idegen volt az antiszemitizmus, ezért talán szigorúbban ítéltem meg leveleiket, mint amennyire rászolgáltak. Azt válaszoltam tehát, hogy egyenlőre tegyék félre ezt az ügyet, s ha nem is kell róla teljesen megfeledkezni, térjünk vissza rá akkor, amikor már kiűztük az ellenséget, s szabadon, össznépi gyűléseken kideríthetjük, hogy miért éppen a zsidó század és a zsidó burzsoázia lépett fel a guljaj-poljei forradalom ellen. Arról kívántam meggyőzni a parasztokat, hogy a zsidó dolgozók – még ha tagjai is voltak annak a bizonyos századnak - elítélik ezt a gyalázatos tettet. A burzsoázia pedig majd megkapja a magáét - függetlenül nemzeti hovatartozásától. Levelem elérte a célját: a parasztok egyetértettek velem. Egy másik. levelemben felvázoltam a guljaj-poljeiak előtt álló feladatokat. Első feladatunk, hogy megfelelő arányban szétosszuk embereinket a Guljaj-Poljét alkotó századok között. Ezeknek maguk köré kellett gyűjteniük a legbátrabb parasztokat, majd ezek közül kiválasztani a legönfeláldozóbbakat, akikkel rátámadhatnak a földesúri, kulák birtokokra, hogy elűzzék onnét a tulajdonosokat, s az őrizetükre kirendelt /mindig 12 lovasból álló/ német-osztrák őrségeket. Ha nem sikerülne összehangolni ezeket a rajtaütéseket, akkor közvetlenül egymás után, megismételve történjenek. Ha erőink elégségesek lesznek már arra, hogy egy sor ilyen támadást végrehajtsunk, akkor meg kell támadnunk a német-osztrák helyőrséget. Ezt addig kell tartanunk, amíg lehetséges, de legalább addig, amíg kinyomtatjuk felhívásunkat Ukrajna valamennyi dolgozójához. S felhívásunkra reagálni fognák és egyesülnek más körzetek munkásai és paraszt-jai is velünk - erre garancia Guljaj-Polje neve. Továbbra is kaptam Guljaj-Poljéból az üzeneteket, amelyben óva intettek engem a hazatéréstől. Sőt, javasolták, hogy a biztonság kedvéért menjek még távolabb a községtől. Az egyik ilyen levelet unokaöcsém is aláírta, így hinnem kellett neki. Aztán mégis megváltoztattam elhatározásomat, és döntöttem: megteszem az utolsó lépést.
2. fejezet: Első illegális guljaj-poljei tartózkodásom
Egy éjjel beszöktem Guljaj-Poljéba. Egy száz százalékig megbízható paraszt családnál rejtőztem el. Elsőként egy anarchista társam felesége keresett fel, akinek férje még nem tért vissza Ukrajnába. Vállalkozott, hogy mindazt megteszi, ami a férje feladata lenne. Később még sokan felkerestek, de egyikük sem volt olyan harcias, mint ez a nő. Azt tanácsolták, hogy menjek vissza búvóhelyemre még 1-2 hónapig. Sokat beszéltünk a tavaszi fordulatról is, és ismét meggyőződhettem az antiszemita hangulatról. Mondták nekem, hogy menjek be Guljaj-Polje centrumába, ott aztán megláthatom ki vigad az utcákon-tereken a zsidókon kívül. Elejét akartam venni a zsidóellenes hangulatnak, így még attól sem riadtam vissza, hogy női ruhába öltözve egy este a centrumba merészkedjek. És valóban, itt csak a központban lakók /akik között igen sok zsidó volt/ járhattak szabadon. A német uralom alatt igen sok parasztot kivégeztek, még többet kiraboltak; s az életben maradottak már nem mutattak olyan lelkesedést, hitet, mint két és fél, három hónappal ezelőtt. Cselekednünk kell - s ez a helyzet megváltozik. Ebben mélyen hittem, ellentétben azokkal az anarchistákkal, akik csak a puszta tagadást ismerték. Újabb adalékokat tudtam meg a guljaj-poljei ellenforradalmi fordulatról. Elmesélték, hogyan végeztek Gorelikkal, a szegény zsidó környezetből való fiatal anarchista forradalmárral. Mint a vadállatok, kínozták; a heréjét verték, szembe köpdösték, szétnyitották a száját és a szájába köptek. Aztán kivégezték. Ekkor ölték meg Jemelján fivéremet is. 2-3 napra rá megtalálták Kalenyicsenko elvtársat is. Ebben az esetben a hatóságok úgy jártak el, hogy "kikérték" a lakosság véleményét: ártatlan vagy gonosztevő Kalenyicsenko. Természetesen csak a tulajdonosok véleményére hallgattak. Hiszen az ukrajnai német-osztrák parancsnokság ebben az időben törvényt hozott arról, hogy Ukrajna - német "hátország", és egyszerűen be akarták olvasztani saját hazájukba. Ezért jött kapóra nekik a tulajdonosok állásfoglalása. A kivégzés nappal, a lakosság szemeláttára történt, mint minden forradalmár esetében. Elhatároztuk, hogy Guljaj-Polje körzeteiben kezdeményező csoportokat alakítunk - 3-5 fővel csoportonként. Ezek a csoportok a lakosság megszervezésében teljes szabadsággal bírnak, de meghatalmazottaik útján szoros kapcsolatot tartanak fenn egymással. Utóbbiak közvetlen kapcsolatban állnak velem, s ezzel biztosított a közös célra való törekvés. Meghatározott elképzelésekkel jöttem vissza Ukrajnába, amelyeknek lényege az volt, hogy földalatti munkánkkal általános felkelést robbantsunk ki. Amikor azonban a közelmúlt véres eseményeiről szóló elbeszéléseket hallottam, hirtelen hajlamos lettem minderről megfeledkezni, s elhatalmasodott rajtam a bosszú érzése. Elhatároztam, hogy felrobbantom a német-osztrák és a hetman parancsnokság guljaj-poljei stábját. Az előkészítő munkálatokba még két embert bevontam, ám a feladatot magát egyedül akartam megoldani. Az események azonban másként alakultak. Megtudtam, hogy azokat a leveleket, amelyeket közeli barátaimnak írtam Guljaj-Poljéba, más falvak parasztjai is olvasták és terjesztik. Sőt, Voszkreszenszka faluban csapatot is szerveztek, amelyet rólam neveztek el, és már meg is semmisítettek egy német őrjáratot. Kiderült tehát, hogy Guljaj-Polje közelében vagyok, és megkezdődtek a házkutatások. Guljaj-Poljéból így távoznom kellett Rozsgyesztvenkába, majd még távolabb, Ternovka faluba.
3. fejezet: Ternovka falu és összeesküvés megöletésemre
Nagybátyámnál húzódtam meg, mint tanító, akinek nyáron semmi dolga nincs és szeretne egy kicsit távol kerülni a front zajától. A falu szélén laktunk, emberek között nem nagyon mutatkoztam. Később átkerültem a falu központjába, ahol - mint csakhamar kiderült - felfigyeltek a különös idegenre. A falusi ifjúság rejtőzködésemből azt a következtetést vonta le, hogy a hetman spionja vagyok. Végül elhatározták, hogy megölnek. Ezért egy vasárnapi napon kis mulatságot szerveztek, ahová engem is meghívtak, hogy majd végezzenek velem. A meghívást elfogadtam, de az italt és a kártyázásra invitálást már nem. Kifejtettem a parasztoknak, hogy fontosabb dolgok is vannak ezeknél, s erről is beszéltem. Nagy lelkesedéssel hallgattak, majd bevallották, hogy mit terveztek ellenem, s elismerték, hogy tévedtek megítélésemet illetően. Hamarosan proklamációt írtam a falunak és kiragasztottam a falusi elöljáróság mellett. Csaknem az egész falu olvasta, s bár gyanították, hogy én vagyok a szerzője, azt terjesztették, hogy egy repülőgép szórta el, majd pedig, hogy két itt járt idegen matróztól származik. Agitációmat tovább folytattam, és megalakítottam egy harci csoportot. Kérték, hogy dolgozzam ki a német büntető csapatok elleni nyílt harc taktikáját. Megvilágítottam a falusi fiatalok előtt, hogy ennek a falusi parasztok innák meg a levét. Kifejtettem annak szükségességét, hogy felvegyék a kapcsolatot más falvakkal, elsősorban Guljaj-Poljéval. Utóbbira én magam tettem kísérletet, azonban vállalkozásom nem járt sikerrel, mert Guljaj-Poljéban éppen repressziót alkalmaztak a hatóságok amiatt, hogy a parasztok nem szolgáltatták be a földesuraktól és kulákoktól elvett földről a termést. Visszatértem hát Ternovkába és úgy ítéltem meg, hogy a parasztság felkészült a harcra; napirendre kerülhet a földesúri birtokok elleni harc kérdése. Lovak és bricskák voltak, s bár tűzfegyverekben hiányt szenvedtek, a parasztok rátámadtak a földesúri és kulák birtokokra, felvették a harcot a német járőrök ellen. Történt egyszer, hogy komoly ellenállással találkoztunk egy birtokon. Igaz, a német katonákból álló védelmet hamar lefegyvereztük, ám a földesúr néhány tiszttel elbarikádozta magát a kastélyban. Mivel nem tudtuk kicsalogatni, egy társammal bombát dobtunk be az ablakon, ami úgy megrémisztette, hogy otthagyva a birtokot, közelebb költözött a németekhez. Hasonló eset még számtalanszor előfordult, s azt is eredményünknek könyvelhetjük el, hogy a büntető csapatok ténykedése is enyhült. A hatóságok felfigyeltek működésemre, ezért Szlavgorodba, majd Novo-Gupalovkába távoztam, ahol kezdeményező felkelő csapatokat alakítottam. Utoljára azonban alig kerültem el a letartóztatást, így rákényszerültem, hogy átmenjek a Dnyeper másik oldalára. Itt gyorsan felvettem a kapcsolatot azokkal a hajdamakokkal, akiket a hetman szerint megfertőzött a bolsevizmus, ám lefegyverezni őket nem sikerült, és fegyvereiket elrejtették a Dnyeper néhány kis szigetén. Kb. háromszázan voltak, és mind bolsevik érzelműek. /"Bolsevik" elnevezéssel illettek ekkor minden forradalmárt az ellenforradalmárok./ Közöttük maradtam hát, hiszen olyan erőt jelentettek, amellyel már ki lehet szélesíteni a harcot. Igyekeztem őket elképzeléseimről meggyőzni, de komoly gondot okozott vezetőjük, aki a német támogatás nélküli hetman hatalom híve volt. Végül egy sor hajdamakkal együtt elhagytam a szigeteket, és Ternovka felé indultam. Ternovkából tovább indultam két volt hajdamakkal Guljaj-Polje felé, előbb azonban a faluban hagytam néhány embert, géppuskákkal. Útközben megálltunk Lukasevo, Brazolovo, Novo-Nyikolajevka, Roszgyesztvenka falukban, és kezdeményező csoportokat alakítottunk, valamint jelszavakkal biztosítottuk kapcsolatukat Guljaj-Poljéval.
4. fejezet: Második titkos guljaj-poljei tartózkodásom
Találkozás a régi elvtársakkal és első határozataink a munkások és parasztok felkelése megszervezésével kapcsolatos néhány, kérdésben. Elvtársaimmal való találkozásom megerősítette bennem azt a meggyőződést, hogy minden körülmények között meg kell indítanunk a nyílt partizán-harcot ellenségeink ellen. Egyik elvtárs azon a véleményen volt, hogy előbb meg kéne várni az Ukrajnába igyekvő többi anarchistát. Erre azt feleltem, hogy a városi anarchisták nem ismerik a parasztságot, sőt sokan közülük abba az ostoba hibába estek, mint a marxisták, amennyiben a parasztságot reakciós-burzsoá osztálynak tekintik. A brosúrákkal és néhány gyűléssel nem lehet bizalmat ébreszteni a parasztokban, hisz a parasztok -realisták. Nekik konkrét tettek kellenek. Sajnos, pártunkban -amint más politikai pártokban is - sok a nem dolgozó elem, s ráadásul nem is értelmiségi, hanem kupec körökből való. Tapasztalataim azt bizonyítják, hogy az értelmiségi és különösen a kupec-forradalmár - annak ellenére, hogy sokuk még nálunk is elkötelezettebb volt - nem tud közel kerülni a parasztokhoz. Nem bízhatunk bennük, mert a bolsevik központ parancsait teljesítenék, ha esetleg elkerülnének falura. Ami pedig a városi munkásokat illeti, láthatjuk ukrajnai te-vékenységüket, Egy falat kenyérért nyugodtan és békésen dolgoznak a forradalmat kivégző hóhérok rendszerében -ellentétben a lázongó parasztokkal. El kell ismernem; anarchista szervezetünk igen gyenge. Éppen ez azonban, ami feljogosít arra, hogy ne nagyon hallgassunk másra, hanem sokkal inkább magunkra. Mert mivel foglalkoznak a városi anarchisták? Voltam egyszer pl. Roscsin elvtárs előadásán. A téma Lev Tolsztojjal volt kapcsolatos. Ez szerintem haszontalan a mostani időben. Semmi forradalmira nem tanít, semmi konkrét nincs benne. Elvtársaim egyetértettek velem. Az ellenvéleményen levő még el is sírta magát meghatódottságában. Egy kikötésük volt: a nyílt felkelés előtt ki kell végezni a tavaszi fordulat vezetőit, valamint egy sor spiont. Ezzel viszont én értettem egyet, bár féltem, hogy mindez tápot ad az antiszemita érzelmeknek. Kértem, hogy ne bántsák Taranovszkijt, aki a kérdéses időben az ügyeletes század parancsnoka volt ugyan, de a letartóztatásokhoz semmi köze nem volt. Úgyszin-tén felléptem Sarovszkij, a tüzérség parancsnoka érdekében, aki, igaz, az összeesküvők stábjának tagja volt, viszont szabotálta a fegyverek átadását a németeknek és más szolgálatokat is tett. Ráadásul kiváló tüzér volt, aki még hasznunkra lehetett. A guljaj-poljei parasztok kiválasztottak maguk közül száz harcost, csakúgy mint Marfopol és Sztyepanovka faluk. A harc kezdetét vette. Így aztán megint el kellett hagynom Guljaj-Poljét, mert a figyelem rám irányult. Egyik reggel a járőr rajtunk ütött - alig tudtunk az ágyból kiugorva az ablakon át távozni. Az életünket egy "beszervezett" fiatalember mentette meg, aki a járőr tagjaként a ház előtt hangosan elkiáltotta magát, s ezzel tudtunkra adta érkezésüket. Ezek után faluról falura jártunk, rejtőzködtünk, de állandóan a nyomunkban voltak. Egy alkalommal tűzharcba keveredtünk egy járőrrel, s két társunkat elvesztettük. Még távolabb kellett hát mennünk Guljaj-Poljétól. Olyan faluba kerültünk azonban, amelynek fél lakossága börtönben ült. Ez a tény nyomasztó hatást tett ránk, s kezdett eluralkodni rajtunk az érzés: nagyon kevesen vagyunk ahhoz, hogy megszervezzük a parasztok általános felkelését. Ebben a hangulatban elhatároztuk, hogy visszatérünk ismét Guljaj-Poljéba. Nőnek öltöztem, és Ljutij elvtárs karján bevonultam Guljaj-Polje központjába. Tervünk az volt, hogy felrobbantjuk a német-osztrák parancsnokságot. Az épületben azonban nem tartózkodott senki, így tervünket nem valósíthattuk meg. Második nekirugaszkodásunk alkalmával úgy tűnt, vállalkozásunk sikerülni fog: az épületben ugyanis valami gyűlés kapcsán igen sokan tartózkodtak. Ekkor vettük észre, hogy néhány nő és gyerek megy be a kapun, ezért javaslatomra - Ljutij tiltakozása ellenére - a robbantást elnapoltuk. Másnap aztán nyugodt körülmények között meghánytuk-vetettük az ötletet, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a robbantás több kárt, mint hasznot okozna ügyünknek. Helyette elhatároztuk, hogy újból felmérjük a parasztság forradalmiságát.
5. fejezet: Úton: a kerületekben és Guljaj-Polje környékén
Szinyelnyikovo-Szlavgorod körzetébe távoztunk. A körzetben való mozgásunk azonban súlyos akadályokba ütközött, ezért 2-3 fős csoportokra osztódva vonultunk faluról falura. Ismét a Dnyeper partjáig jutottunk, ahol nemrég néhány géppuskát és fegyvert hagytunk. Összehívattam a környék fiataljait. Gyújtó hatású beszédemben a közelgő forradalomról beszéltem, amelyet mi, guljaj-poljeiak fogunk kirobbantani. 1918 szeptember 22-én, néhány géppuskával és "Makszim" gépfegyverrel felszerelkezve megindultunk Guljaj-Polje felé, s úgy számítottuk, hogy a 90 versztát 9 óra alatt megtesszük. Nem messze Lukasevo falutól összetalálkoztunk egy hetman-csapattal. Mivel kapitányi uniformis volt rajtam, a szembenállók 70-80 lépésre magukhoz engedtek bennünket. Gyorsan le-fegyvereztük őket, majd azt a mesét adtam be az élükön álló két tisztnek, hogy én is a hetman embere vagyok, és egyenesen Kijevből jövök, hogy megzabolázzam ezt a forrongó, lázongó környéket. A parancsnok erre részletesen elmondta nekem, hogy hol, milyen erőik állomásoznak. Ezután már én is elmondhattam, ki vagyok. A parancsnok térdre esett és rimánkodott, majd pénzt ajánlott. Társaim követelték a kivégzésüket, amibe én nem egyezhettem bele, mivel nem voltak adataink arról, hogy milyen gaztetteket követtek el a dolgozó nép ellen. Ekkor azonban szökni próbáltak, s akit nem tudtunk rögtön kézre keríteni azt lelőttük. De a többieknek sem volt kegyelem: nem úszhatják meg szárazon, akik pénzért a forradalom hóhérait szolgálják. Útközben még egy másik ellenséges csapattal is találkoztunk. Ennek parancsnokát a temető legmagasabb keresztjére húztuk fel. Ezek azonban még csak úti epizódok voltak, s nem az ellenforradalom elleni igazi harc. Megérkeztünk Guljaj-Poljéba, de rögtön vissza is fordultunk, mert kiderült, hogy tele van németekkel. Öt embert a községben hagytunk, és az 5-7 versztára levő Marfopolba távoztunk. Innen is menekülnünk kellett azonban, úgyhogy végül a mezőn éjszakáztunk. Eleredt az eső; a mezőn nem maradhattunk. Bekvártélyoztuk magunkat Sztyepanovka faluba. Társaimnak megvilágítottam: minél bátrabban - és minden politikai doktrinerség nélkül - lépünk fel az ellenforradalom ellen, annál jobban megért majd minket a dolgozó parasztság. Az ukrajnai forradalom kérdése áll előttünk, amely ugyan folytatása az ukrajnai orosz forradalomnak, de jellegét és államellenes szellemét tekintve ukrán forradalom lesz. Az egyenlőség, függetlenség, a szabadság szelleme, a forradalmi öntevékenység itt az ukrán dolgozó tömegekre jellemző specifikus jelleget ölt. A városra nem támaszkodhatunk, mert az abnormális város szétforgácsolta mozgalmunkat. Nemsokára illegális lakásunkon meglepett minket egy razziázó járőr. Sikerült megsemmisíteni őket. Elvágtuk a Guljaj-Poljéba menő távíró- és telefondrótot, majd a hullákról kellett gondoskodni. Ebben az időszakban ugyanis minden egyes német katonáért meghatározott számú parasztot végeztek ki - abból a faluból, ahol megtalálták a holttestet. Ráadásul hatalmas pénzösszeget is kellett a falunak fizetnie. Ezért a hullákat elásattam a parasztokkal a földesúr erdejében. A foglyok között akadt két galíciai. Levelet diktáltam nekik a német és osztrák katonák részére, amelyben az állt, ne hallgassanak tisztjeikre, ne legyenek az ukrán munkások és parasztok gyilkosai, hanem térjenek haza és szabadítsák fel fivéreiket és nővéreiket. A levelet odaadtuk a foglyoknak, és szabadon bocsátottuk őket, majd a Guljaj-Poljétól 17 versztára lévő Sanzsarovka falu felé vettük utunkat.
6. fejezet: Német-osztrák seregek Marfopolban - azután, hogy megsemmisítettük egyik csapatukat, Guljaj-poljéban
Távozásunk után bevonultak Marfopolba a német csapatok. 6oooo rubel sarcot róttak a falura, amit egy nap alatt kellett összegyűjteniük. Mi Guljaj-Poljéba vonultunk, ahol kis csoportokra osztottuk csapatunkat, és szétküldtük őket a körzetben. Guljaj-Poljéban csak hét ember maradt - velem együtt. A következő éjjelre itteni szervezetünk összehívta egy nyílt mezőre-a környék fegyverforgató férfiait. Több mint 4oo ember gyűlt össze. Elhatároztuk, hogy másnap éjjel megtámadjuk a stábot, Két proklamációt is írtam erre az alkalomra. Különösebb nehézség nélkül végrehajtottuk tervünket, megszerveztük a posta, telefonállomás és vasútállomás ellenőrzését. Meg kell azonban mondani, a németek sem aludtak. Jelentős összegeket áldoztak a spionokra, és a parasztok és munkások közül is sokakat megnyertek maguknak vele. Ezért minden lépésünkről tudomást szereztek. Egyenlőre nem támadtak, hanem fokozatosan összevonták erőiket Guljaj-Polje körül. Aztán elérkezett az ellenség támadásának ideje is. A túlerő elől ki kellett vonulnunk a községből, de ügyeltünk arra, hogy, azt a látszatot keltsük, hogy a parasztok nem nyújtottak nekünk aktív támogatást, mintha mindent kényszerből tettek volna. A németek egyébként azt a taktikát alkalmazták, hogy a parancsnokuk felhívott engem telefonon, s amíg én a beszélgetéssel voltam elfoglalva, ők megindultak. Azzal búcsúztunk a guljaj-poljeiektől, hogy 1-2 hét múlva visszatérünk.
7. fejezet: Megállás Nagy-Mihajlovka faluban
Találkozás Scsusz csapatával és csatlakozásuk hozzánk Amikor megérkeztünk a faluba egy csapat parasztgyerek vett körül minket, és közölték velünk, hogy az erdőben rejtőzik Scsusz csapata. Hallottam régebben is erről a csapatról, de akkor Brova matróz parancsnoksága alatt állt, és egy kaukázusi rablóbandára emlékeztetett. Most azonban az a Scsusz vezette őket, akit még taganrogi konferenciánkról ismertem. Üzenetet küldtem hát neki, hogy találkozzunk. A találkozóra az erdőben, fedezékük közelében került sor. A csapat 5o-6o főből állt - nem számítva a sebesülteket. Megkértem Scsuszt számoljon be eddigi tevékenységéről. Elmondta, hogy mostanáig a visszatérő földesurak és testőreik megsemmisítésével foglalatoskodott. Utána én vázoltam a forradalomról vallott elképzelésünket, és felszólítottam, hogy jöjjön elő az erdőből ki a nyílt térre, a parasztok közé: és munkálkodjunk együtt az össznépi forradalom ügyében. Scsusz egyetértett velem, s a két csapat egyesült. Kissé nyugtalanított azonban, hogy Scsusz csoportjában sok sebesült volt, akik nagy gondot jelentettek. Portyázásainkkor mindig ellene voltam annak, hogy feléljük a lakosság élelem tartalékát. Ezért mindenhol kikérdeztük a parasztokat a kulákokról, s tőlük vittük el, amire szükségünk volt. Néhány esetben pedig maguk a kulákok ajánlkoztak. Nagy-Mihajlovka faluban, kihasználván a hatalmas falu-gyűlés adta lehetőséget, beszédben fordultam a parasztokhoz, amelyben kiemeltem a német-, hetman- és a Gyenyikin köré csoportosuló ellenforradalmi erők elleni harc szükségességét. Különösen veszélyesnek ítéltem meg, hogy Ukrajnára irányították figyelmüket a Fehér Don atamánjai és Gyenyikin önkéntes serege. Ebben a térségben a restauráció szervezete, Gyenyikin és Krasznov talajt éreznek maguk számára. Annak ellenére, hogy fő céljuk a Kubany és a Don megtartása, s hogy megtisztítsák az utat Moszkva felé. Hátországra azonban szükségük van, s ezt biztosítaná számukra Ukrajna. Társaim nekem támadtak, hogy miért "beszélek minderről a parasztoknak. Attól tartottak, hogy ezek az értesülések megijesztik a parasztokat, s - hasonlóan a munkásokhoz kivárásos pozíciót foglalnak majd el. Mégis másnap reggelre a tér és az odavezető utcák tele voltak a csapatunkba jelentkezni kívánó vagy fegyvert és instrukciókat kérő emberekkel. A csapatok létszáma elérte a másfél ezret. Háromnegyede azonban fegyvertelen volt. Írásbeli utasításokat küldtem szét a különböző körzetekben működő csoportjainknak, hogy biztosítsam az egységes cselekvést.
A német-osztrák támadás elől visszahúzódtunk az erdőbe. Az utat ellepték a nők, gyermekek és kiáltozva, sírva kérleltek bennünket, hogy ne hagyjuk őket magukra. Az ellenség tűz alá vette az erdőbe vezető átjárót. Miután sikerült géppuskásaikat megfutamítanunk, a továbbiakat tekintve két álláspont alakult ki: Scsusz elvtárs azt javasolta, hogy vonuljunk vissza az erdei rejtekhelyre, mi többiek viszont először fel akartuk térképezni az ellenség erőviszonyait, hogy felvehessük vele a harcot feltéve természetesen, hogy nem ötször vagy tízszer annyian vannak, mint mi. Mielőtt azonban döntöttünk volna Scsusz emberei egy részével az erdőbe távozott. Határozott kérésemre azonban visszajött, s elfogadta határozatunkat. A tervünk az volt, hogy rátámadunk az ellenségre, mielőtt az körbefogna és felmorzsolna bennünket. Scsusz elvtárs az ötletet esztelenségnek tartotta, mire én azt feleltem, hogy valóban esztelenség - csakhogy teljességgel elkerülhetetlen. Úgy véltem; jobb meghalni egyenlőtlen, de határozott harcban, mint az erdőben kuksolva várni, hogy végezzenek velünk. A parasztok egyetértettek velem. Ettől a naptól kezdtek Batykonak nevezni.
8. fejezet: A dibrivkai csata. A dibrivkai parasztok szerepe. A következmények
Harci tervünk az volt, hogy Scsusz elvtárs embereivel az ellenség által nem várt helyről biztosít minket, mi pedig észrevétlenül megközelítjük a Dibrivka terén elhelyezkedő ellenséget és hirtelen rátámadunk. Már közel voltunk a templom-térhez, amikor az egyik parasztasszony - egy katona szeretője - majdnem leleplezett minket. Kiáltozni kezdett, s úgy kellett Marosenko elvtársnak revolveraggyal fejbe vágnia. Amikor elértük a teret, egyenként a piaci bódékhoz lopóztunk, majd adott jelre tüzet nyitottunk mintegy 80-I00 lépés távolságból. Ezután megrohamoztuk őket, s fejveszetten menekültek - géppuskákat, lőszert, lovakat hátrahagyva. A lakosság vasvillákkal, lapátokkal, fejszékkel felszerelve ritkította a pánikszerűen megfutamodókat. Ekkor már én is lélegzethez jutottam, és körbenéztem mi történik a faluban. Jókor érkeztem. A parasztok éppen lincselni kezdtek vagy 2o-25 fogságba esett osztrák katonát. Ezeket elengedtük, de a hetman szolgálatában állókat - különösen, ha paraszt- vagy munkásszármazásúak voltak - kivégeztük, hiszen elégszer szólítottuk már fel őket arra, hogy kövessenek minket. Győzelmünk utáni napon a körzet minden sarkából özönlöttek táborunkba a parasztok. Soraink elképzelhetetlen gyorsasággal töltődtek fel. Olyan parasztok jöttek hozzánk, akik készek voltak, ha kell, messze a falujuktól is a harcra, és mindenben alávetették magukat szabályainknak. A Batyko-Mahno név gyorsan terjedt, számomra érthetetlen szeretettel és büszkeséggel adták tovább a parasztok egész baloldali Ukrajnában. Sokszor fel is tettem magamnak a kérdést: vajon becsületes dolog engedni, hogy így felmagasztaljanak engem? És ekkor társaim megmagyarázták, hogy a nevem és forradalmi tetteink együttesen garancia a parasztok bizalmának megnyeréséhez. Hisznek önben, mert ön nem akar uralkodni felettük. Hamarosan ki kellett vonulnunk Dibrivka faluból, mert nagy csapatokat gyűjtöttek ellenünk. Olyan pozíciót foglaltunk el az erdőben, hogy csak egy esetben lehetett minket kézre keríteni: ha kifogyna minden tölténytárunk. A parasztok családostul menekültek: ki az erdőbe, ki a szomszéd falvakba. Sajnos, nem segíthettünk rajtuk. Az ellenséges bandák felégették a falut, majd minket akartak kifüstölni. Korai volt azonban bosszújuk: a lángok fényénél nem tudtak minket észrevétlenül megtámadni. Visszavonultunk a Kamenka folyón át Gavrilovka falu irányában. A fegyvertelen parasztokat azonban nem vihettük magunkkal.
9. fejezet: Úton a dibrivkai és más körzetekben
Elértünk hát a Dibrivkától 12-15 versztára levő Gavrilovkáig. Az ittenieknek azt mondtuk, hogy a hetman emberei vagyunk, és kifaggattuk őket, nem látták-e Mahno és Scsusz bandáját. Nem sokáig takargathattuk azonban előlük kilétünket, mert hamar rájöttek és támogatásukban részesí-tettek. Összefogdostuk a kulákokat és elkoboztuk fegyvereiket. Aki parancsunkat vonakodás nélkül teljesítette, elkerülte a halált. Nem lehettünk szentimentálisak: a forradalom elleni gaztetteikért fizetség járt. Halál! Halál! Halál minden egyes forradalmár haláláért, halál minden egyes megerőszakolt lányért! E jelszót nem a szobaforradalmárok elméletei, hanem a tények realitása diktálta. Néha úgy tűnt, hogy a kulákokkal kapcsolatos nézetünket felül kell vizsgálni, ám Dibrivka falu lángokban állt, s az osztrák katonák, a földesurak és a kulákok gyújtották fel. Ezért Gavrilovka faluban minden olyan kulák portát felégettünk, amelynek gazdája vagy annak fia részt vett a dibrivkai bosszúhadjáratban. Ugyanezt megtettük Ivanovka faluban is.
10. fejezet: Megállunk egy földesúri birtokon és folytatjuk utunkat a körzetben
A Dibrivka elleni támadásban résztvevő földesurak és kulákok elleni fellépésünk Folytattuk utunkat, majd egy földesúri birtokon megpihentünk. A tulajdonos birtoka elvétele után is itt maradt a neki juttatott földdarabon és maga dolgozott rajta. A hetman uralom alatt azonban visszakapta a földet és megint hatalmaskodni kezdett. E földesúr udvariasan beinvitált minket a házába - azt hitte ugyanis, hogy az ő emberei vagyunk. Amikor aztán kiment egy pillanatra a szobából, levetettem tiszti uniformisomat. A visszatérő gazda elfehéredett és pénzt ajánlott. Megnyugtattuk, nem lesz semmi bántódása - feltéve, ha nem kísérel meg szökést. Később egy kis incidens történt. Az úrnő ugyanis az egyik őrt faggatta további sorsukról, mire az puskatussal mellbe vágta őt. A nő erre pisztolyt rántott, a katona azonban puskájával rácsapott a kezére. Ez olyan hisztérikus rohamot váltott ki belőle, hogy még a bocsánatkérésemet sem fogadta. Míg mi aludtunk, felderítő járőrünk három felfegyverzett német kulákot fogott. A Mariental nevű német kolóniáról valók voltak. Én hallgattam ki őket. A végén hajlandók lettek volna nekem szolgálni. Ekkor azonban már nem tudtam türtőztetni magam: kirohantam a szobából, a fejemhez kaptam és sírva fakadtam. Mint az őrült rohangáltam az udvaron, s láttam a Dibrivki fölött felszálló füstöt. Előrántottam zsebemből browningomat és a halántékomhoz; emeltem. A hűvös vas azonban magamhoz térített. Közben hírnök jött és közölte, hogy még néhány kulákot fogtak. Ekkor határoztam el, hogy nincs kegyelem a forradalom ellenségei számára, meg kell ölni őket, mint a kutyákat. Elfogtunk egy tacsankát három kulákkal, akik egy megkötözött, megkínzott parasztot szállítottak. Ez a paraszt elmesélte, hogy Dibrivkiben a "Vörös Kút" nevű német kolónia telepesei voltak a legkegyetlenebbek. Megkérdeztem tőle, hogy mi legyen ezekkel a kulákokkal, akik így megkínozták őt. Azt felelte, hogy ezek durákok, és ő semmi rosszat nem akar tenni velük. A falujabeli felkelők azonban butának nevezték, és a németeknek fejüket vették. Utunkat Komar falu felé vettük. Itt csatlakozott hozzánk néhány görög fiatal. Majd a tatár Bogatír faluba mentünk, ahol nagygyűlést tartottunk. Egy következő faluban a malmok és olajüzemek gazdáira panaszkodott a lakosság. Összehívtuk hát a gazdákat, hogy mondjanak le tulajdonukról a nép javára. Kiderült azonban, hogy hiába tennék meg ezt, a hatóságok úgyis bezárnák az üzemeket. Elhangzottak ekkor olyan hangok, hogy gyújtsuk fel a malmokat. Ehelyett viszont azt a megoldást választottuk, hogy a gazdákat minimális fizetség fejében való munkára köteleztük,- de a malmok, üzemek a kezükben maradtak. Részletes információkat szereztünk Vörös Kút faluról. Ki derült, hogy mindössze 60-70 udvarból áll - viszont igen jól fel van fegyverezve. Elhatároztuk, hogy útba ejtjük és megbüntetjük. Erős
géppuska-tűzzel vártak bennünket. 35-40 főből álló lovasságunk betört a faluba, ám visszavonulásra kényszerült. Ekkor a veteményeskertből néhányadmagammal bevetettem magamat egy udvarba és öt embert foglyul ejtettünk. Ezekkel fedezve magunkat kimentünk az utcára, s a másik oldalról be-özönlött gyalogságunk. Az ellenállók megadták magukat. Sokan elrejtőzködtek, de nem kutattunk utánuk. Csak fegyvereket kerestünk, hisz várható volt, hogy Dibrivki alól lassan visszaszállingózik a kolonisták többsége. A kolóniát felgyújtottuk, s mivel mindegyik házban nagy mennyiségű lőszert, fegyvert rejtettek el, óriási robbanások rázkódtatták meg a földet. A lakosságot a mezőre tereltük. Onnan nézték végig a tűzijátékot. Elnézést kértem az asszonyoktól, hogy nem találtunk olyan mentő körülményt, amely lehetővé tette volna, hogy a falu megőrizze sértetlenségét. A továbbiakban a Dibrivki környéki kulák-tanyák felégetése volt bosszú-hadjáratunk célja. Az úton szembejött velünk a dibrivki-i kulákok küldöttsége - egy kb. 7 fontos kenyérrel és sóval. Elmondták, hogy a pópa küldte őket, s hogy ők mindenkivel békét akarnak. A válaszom az volt, hogy mondják meg a pópának, hogy ne játssza a hülyét, mert, ha visszamegyünk a faluba, úgy fenékbe billentjük, hogy még unokáinak is emlegetni fogja. Késő éjjel Gizo földbirtokos birtokára tévedtünk. Megtaláltuk nála Scsusz elvtárs fényképét, amelyet házkutatás során vett el Scsusz anyjától. Nem tudtuk rendesen kikérdezni, mert Scsusz mint egy oroszlán vetette rá magát, Grizo azonban kiszabadította magát és elmenekült. Hamar megtaláltuk azonban, s akkor már nem volt kegyelem. Gizo szomszédját viszont szabadon engedtük. Irásos parancsokat adtam a többi csapat küldöncének, majd 3o lovassal - az utakat elkerülve - Dibrivkibe vágtattam. A felégetett falu parasztjai közül senki nem panaszkodott nekünk, viszont elmondták, hogy nem annyira a németek, mint inkább az ukrán burzsujok gyújtogattak, s hogy összesen 608 udvar lett a tűz martaléka. A falu másik felében a pópa kb. 2o ember társaságában várt minket. Gondban voltam, hogy mit csináljak vele, hiszen egyszer már figyelmeztettem, hogy vigyázzon magára. Scsusz javasolta, hogy vesszőzzük meg. Ezzel nem értettem egyet, s csak üzentem neki Scsusszal, hogy ne hozzon hozzám a kereszttel embereket, és a kenyeret és sót sem fogadtam el. A Dibrivki-i látogatás után visszatértünk a harcosokhoz és gyűlésen számoltam be nekik a látottakról. Bosszuljuk meg! - kiáltották. Meg kell jegyezni, hogy az, amit ellenségeink Dibrivkiben műveltek, a lázadás legjobb propagandája volt. De tudtam, hogy a dolgozó tömegek lázadását pszichológiailag a forradalom medrébe kell terelni. Meg voltam róla győződve, hogy az adott pillanatban egy ellenséges csapat sem kerülne ki élve a kezeink közül. De azt is jól tudtam, hogy a mi célunk nem speciálisan az ellenségen állt bosszúban összegezhető. Célunk: fizikailag megtörni az ellenség erejét - és szellemileg legyűrni. Vagy legalábbis, az erejük alapját képező eszme általános vonásainak megjelölése, hogy legyűrhessük. Ezen a napon meghatároztuk feladatunkat. A Batyko Mahno nevet viselő Forradalmi Felkelő Csapatoknak ettől a naptól kezdve a lehető legtöbb fegyvert és pénzt kell szerezniük el-lenségeiktől, és minél hamarabb fel kell lázítaniuk a terület parasztjait, hogy széles fronton harcolhassunk a jelenlegi rendszer és védelmezői ellen. 1918 októberétől határozat kötelezte csapatainkat: minden egyes birtok elfoglalásakor össze kell hívni a tulajdonosokat és tisztázni kell a vagyoni állapotot. Ennek alapján sarcot kell tőlük venni, továbbá kötelezni kell őket a fegyverek és lőszerek beszolgáltatására. Minden egyes lőfegyver plusz 50 töltény beszolgáltatása esetén 3000 rubelt vissza kell téríteni a tulajdonosnak. Ha nem szolgáltatnak be fegyvert, akkor szigorú házkutatást kell tartani. Ha mégis ráakadnak valamire, ilyen esetben a tulajdonosra halál
vár. Akinek 4-5 lónál többje van, attól 1-2 ló minden térítés nélkül elkobozható. Akinek 2-4 lova van, attól 1-2-őt el lehet venni, ha ugyanannyit - gyengébb minőségben - adnak értük. A tacsankákat ellenszolgáltatás nélkül el lehet kobozni. Ha valakinek egy-két bricskája van - az elvétel csak cserével lehetséges. A forradalmi bíróság eredményesebb működése érdekében az aktív ellenségek elítélése előtt meg kell hallgatni a helyi paraszt-gyűlések résztvevőit.
11. fejezet: Fegyver-gyűjtés és új harcok
Mostantól kezdve kevés faluban álltunk meg. Csak a kulák-tanyákat, kolóniákat és a földesurak birtokait ejtettük útba. Egyik kerületből mentünk a másikba, és váratlan megjelenésünk, valamint néha szinte mértéken felüli, minden szentimentalizmust nélkülöző, határozott követeléseink ret-tegésben tartották nemcsak a burzsoáziát, de vak kiszolgálóit is. Másfél-két hét alatt hatalmas pénzösszegeket és nagyon sok lőszert szereztünk. A burzsoázia menekülni kezdett. Mindez igen kedvezett gyűlés-propagandánknak: számos új kezdeményező csoport alakult. Könnyű lovas-tacsankás harcmodorunkkal tehát bejártuk a berdjanszki és pavlogradszki járás egy részét, illetve az egész mariupoljeit. Ezek után tervbe vettük Guljaj-Polje elfoglalását és hosszabb-rövidebb ideig való megtartását.
12. fejezet: Temirovka faluban időzünk. Megtámad bennünket az osztrák sereg magyar csapatai közül egy és győzelmet arat
Temirovkában egy hajnalon megtámadtak bennünket a magyarok. Zárt sorokban közeledtek a lövészek - ritkán tüzelve, vagy kézigránátot hajítva. 6o-7o emberrel kitámadtunk rájuk, ám hiába. Alig tudtunk 10-15 fős csoportokra osztódva elmenekülni a faluból. A magyarok egyébként nagyon bátran harcoltak. Egyre csak jöttek előre - nem törődve azzal, hogy sűrűn ritkulnak soraik. Tanuljatok fiaim! – kiáltottam harcosaimnak - így kell bevenni egy ellenséges falut! Már kiértünk a mezőre, amikor a hírt kaptam, hogy feleségem néhány harcossal együtt a faluban maradt. De már semmit sem tehettünk. A magyarok géppuskatüzet nyitottak a menekülőkre és szörnyű pusztítást végeztek, Kritikus helyzetbe kerültünk; egyik elvtársunk nem is bírta tovább: golyót eresztett a halántékába. Én sem álltam messze ettől, de váratlanul kimentettek. Csapatunk nagyon megfogyatkozott. Ez nagyon fájt nekem, de mélyen hittem abban, hogy csakhamar új harcosokkal telítődik fel. Ebben a helyzetben a Felkelés Stábja azt a határozatot hozta, hogy Guljaj-Polje körzetét egyszer s mindenkorra meg kell tisztítani a földesuraktól és kulákoktól, hogy soha többé vissza ne jöhessenek. Ez sok áldozatot követelt tőlünk - de nem hátrálhattunk meg. És végül mindenütt megsemmisítettük: az ellenséget. A tömegek gyorsan gyűltek az általunk létrehozott kezdeményező csoportok közül. Ez úgy megzavarta a német és hetman parancsnokságot, hogy az első időkben azt sem tudták, hogy hol, milyen erőkkel állnak szemben. Tehát a Felkelés Stábja harmadszorra befejezte Guljaj-Polje és környéke ellenforradalmi erőinek felszámolását, és rákényszerítette a dolgozó tömegeket, hogy tisztázzák viszonyukat a határozott cselekvéshez. És ekkor a tömegek nemcsak morálisan, de reálisan is támogattak minket. Egy időre legalábbis megbénítottuk az ellenforradalom központi erőit.
13. fejezet: Követelés-manőver a német-osztrák és hetman hatalommal szemben. A harci körzetek első parancsnokai. Provokátorok és spionok. Az ellenálló földesurak és kulákok elleni további harcra vonatkozó terveink. Bejárom a kerületeket
1918 októberében bevonultunk Guljaj-Poljéba. Ettől az időtől kezdve kezdeményező csoportjaink a felkelők forradalmi-harci egységeinek nyílt szerveivé váltak. Elhatároztuk, hogy nemcsak a frontokon, de a távirón is harcolunk az ellenforradalom ellen. Táviratot küldtünk Alekszandrovszk város hatóságainak, amelyben követeltük börtönben lévő társaink szabadon bocsátását. Kilátásba helyeztük számukra - abban az esetben, ha követelésünket nem teljesítik -, hogy valamennyi csapatunk megindul a város ellen. A harcosok képviselői előtt azt a javaslatot tettem, hogy az összes működő csoportunkat vonjuk össze Csaplino-Grisino és Carekonsztantyinovka-Pologi-Orehovo körzetébe és nyissuk meg a következő felkelő frontokat: 1. a német-osztrák-hetman fegyveres ellenforradalom ellen, 2. a Fehér Don kozák csapatai ellen, 3. a Berdjanszk felőli Drozdovszk-i csapat ellen és 4. a Krim felőli földesúri-kulák bandák ellen. Elérkezett az idő - mondtam -, hogy a kis létszámú csapatokat nagyobb, ütőképesebb csapatok váltsák fel, amelyek képesek a frontharcra is. Marcsenko elvtárs erre azt mondta, hogy megőrültem. Végül azonban Scsusszal együtt elfogadta a többség akaratát. Kineveztük a frontparancsnokokat is. A Csaplino-Grisino-Ocseretyenszkovo-i frontra Pjotr Petrenkót, míg a Carekonsztantyinovka-Pologi-Orehovo-ira a fiatalabb Tihenkót és Kraszkovszkijt. A harci körzetek parancsnokainak joguk volt a felkelő csapatokat a megfelelő helyre összevonni, és önállóak voltak a forradalmi fegyelem megteremtésének kérdésében is. Átültetik a valóságba ezeket a szervezeti elveket – egyeztetve a helyi felkelő csapattal. Operatív vonatkozásban teljesen alárendeltek a Batyko Mahno nevet viselő Felkelő seregek Főparancsnokságának és közvetlenül Batykónak. Az orehovói irányt a stáb egyenlőre nyitva hagyta, azzal az elgondolással, hogy a közeli jövőben megalakuló Pravda csoportra bízza. Petrenko, Tihenko és Krasznovszkij tehát a meghatározott körzetekbe utazott - egészen kis erőkkel -, hogy a kezdeményező csoportokkal együttműködve a különálló kis létszámú csapatokat nagyobb egységekbe tömörítse. Miután ez megtörtént, határozatot hoztunk arról, hogy az egyes kezdeményező csoportokat a Stáb alosztályaivá szervezzük. E csoportok átszervezésében és egymással illetve a Stábbal való szorosabb kapcsolatuk létrehozásában garanciát láttam arra, hogy a felelők életében és harcában győzedelmeskedik a föderációs elv, és cselekedeteik az anarchista-mahnói szervezetével azonos jelleget nyernek. Másrészt az átszervezés azért is fontos, mert így a Stáb egységes csapást tud mérni az ellenségre - mindenütt, ahol a nép felkel a forradalom és szabadság ellenségei ellen. Fentieken kívül határozatot hoztunk arról, hogy minél hamarább végezni kell a tavaszi fordulat szereplőivel; Dmitrenko agronómussal, Lejmonszkijjal, a zsidó század parancsnokával, Prokofij Rundaj-Korosztyeljovval és Tyihon Bikkel. Mindazonáltal kértem gyűlésünket, hogy egyenlőre ne kelljen még Stábunknak foglalkoznia ezzel az Üggyel, hiszen még csak három emberből áll: Marcsenko, Szemjon Karetnyik és én vagyunk a tagjai, valamint két személyes adjutánsom; Scsusz és Iszidor Ljutij. Természetesen mindenki felelni fog a bűneiért, de most nem ölhetjük meg Biket, hiszen akkor minden hozzá hasonló gazemberrel végeznünk kellene. Ezzel viszont megkockáztatnánk, hogy a lakosság szimpátiája esetleg elfordul tőlünk, hiszen se időnk, se technikai lehetőségeink sincsenek most arra, hogy a népet meggyőzzük eljárásunk célravezető voltáról, s legfőképp, helyességéről. Ekkor történt, hogy az egyik vonaton elcsíptük Prokofij Korosztyeljovot. Korosztyeljov felfedte az egész spion-hálózatot. A csoport vezetői idegenek voltak, a tagok főként a község központjából kerültek ki. Az utazó beszervezettek a spekuláns-kereskedő közegből való zsidók közé tartoztak, míg a peremvidéken tevékenykedők a kulák származású munkások és parasztok soraiból jöttek. Korosztyeljov őszinte beismerése és a hálózat felfedése ellenére a forradalmi parasztok nem kegyelmeztek neki.
Gyűlésünk után a Stáb fegyveresei zömével kivonult Guljaj-Poljéból a körzetbe, hogy közvetlenül megismerkedjék a kezdeményező csoportok munkájával és előkészítse a talajt az alosztályokká való szervezésükre. Ekkor még reménykedtünk abban, hogy segítségünkre sietnek azok a városi elvtársak, akik áprilisban, májusban, júniusban annyira keresték elveik és tudásuk számára a termékeny talajt. Miközben végigjártuk a minket érdeklő alekszandrovszki és pavlogradszki járásokat, számtalanszor harcba keveredtünk az ellenséges fegyveres erőkkel. Aztán a Dnyeper felé vettük utunkat, ahol az egykori hajdamakok elrejtették fegyvereiket; s néhányuk nekünk ígérte azokat. Ahogy kereszteztük a Szinyelnyikovo-Alekszandrovszk irányú vasútvonalat, összeütköztünk egy német szerelvénnyel. Könnyen megfutamítottuk őket és igen sok fegyvert zsákmányoltunk tőlük. Fegyvereken kívül szert tettünk még néhány ezer doboz befőttre, gyümölcsre és likőrre. Ezzel ajándékozta hát meg a krimi orosz burzsoázia az ukrán forradalom hóhérait. Utasítottam a helybéli felkelőket, hogy hívják össze a lakosságot és mutassák meg nekik, mit tartalmaz a szerelvény, aztán pedig osszák szét a szegények között. A nép látta ezt a gazdagságot, és mélyen felháborodott. A zuhogónál én magam is, a csapattal együtt, tutajra szálltam, hogy a Dnyeperen hajózva kihalásszuk a folyó fenekén rejtőző géppuskákat. Itt történt meg az eset, amely szégyenbe hozta egész csapatunkat. Két felkelő - egyikük különben Scsusz legjobb barátja - titokban sarcot vetett ki a molnárra, és a 3000 rubelt a sapkájába varrta. Minden teketória nélkül agyonlőttük őket. Én és legközelebbi munkatársaim a legnagyobb nyugtalanságban voltunk, hogy sorainkba olyan ele-mek is beférkőztek, amelyek célja a rablás és egyéni meggazdagodás. Miután bejártuk a fenti két járás sok kerületét, ahol helyenként sikerült átszervezni kezdeményező csoportjainkat, ismét Guljaj-Polje felé fordultunk. Ezen az útón elveszítettük legjobb lovas felderítőinket. Ettől kezdve mélyen és komolyan érleltem magamban a gondolatot, hogy létrehozunk egy speciális csoportot, amelynek az lesz a feladata, hogy elfoglalja Alekszandrovszk városát és megölje a hetmant szolgáló seregek tisztjeit. /A következőkben meglátja még az olvasó, hogy terveim megvalósultak, amikor Korobka vezetésével csapatunk elfoglalta a várost./ November 2o-a táján kaptam Alekszandrovszkból a hírt, hogy Kijevben fordulat történt. Szkoropadszkij hetman hatalmát megdöntötték, megalakult Vinnyicsenko elnökletével a Direktórium, amely minden politikai elitélt számára amnesztiát hirdetett. Emlékszem, milyen lelkesedéssel olvasta a tanító a parasztok gyűlése előtt a hírt. Később nekem szegezte a kérdést: ön hogyan vélekedik minderről, Batyko Mahno? Meg kell mondanom, hogy rám nem volt különösebb hatással ez a fordulat. Én -ugyanolyan politikai zsarolást láttam benne, mint hat hónappal azelőtt, Szkoropadszkij hatalomra kerülésében. Válaszomat azonban nagyon meg kellett fontolnom. Az elején idegeskedtem elharaptam a szavak végét, dadogtam, csuklottam. Ez utóbbi körülmény lehetővé tette számomra, hogy vizet kérjek és ezzel is húzzam az időt. Közben ugyanis alaposan átgondoltam, hogy mit is fogok a tömegnek mondani, és úrrá lettem idegességemen. A válaszomban kitértem arra, hogy Vinnyicsenko azzal a Petljurával alakított kormányt, aki a Központi Rada egykori hadügyminisztereként szövetséget kötött az Ukrajnát elözönlött 6ooooo-es német-osztrák seregekkel. Ezek alapján nem hiszem, hogy a mi mozgalmunk megtalálhatná a közös nyelvet ezzel a kormánnyal, már csak azért sem, mert nem ismeretes számunkra a Direktórium prog-ramja, amint az sem, hogy ki választotta meg. A Direktórium - akárcsak a köztársaságokban olykor előforduló liberális kormányok - hamarosan a burzsoázia jogainak harcosa lesz, hiszen az az osztály a leggazdagabb, s így anyagilag megéri a vezetőknek. Én és a forradalmi felkelők nem hiszünk ebbe a komédiába. Az Ukrán Direktóriumot
nem fogjuk elismerni. S ha most, a még veszedelmesebb ellenforradalmi erők léte miatt, nem is fogunk fegyveresen harcolni ellene, éjt nappallá téve, a lehető legkomolyabban készülünk erre a harcra. Beszédem olyan hatással volt a jelenlévőkre, hogy társaim akár rögtön elküldtek volna engem egy csapat élén, hogy megismételjem körutamat, amelynek során tájékoztathatnám a forradalmi parasztságot a Direktóriummal kapcsolatos állásfoglalásunkról - még mielőtt eljut hozzájuk a kormány deklarációja. Csak Karetnyik elvtárs nem osztotta ezt a nagy felbuzdulást. Kijelentette a rá jellemző higgadtsággal és megfontoltsággal, hogy nem kell úgy elsietni a Direktóriummal megvívandó harcra való felkészülést. Véleménye szerint ugyanis a kormányzatnak csak Kijevben van hatalma, másutt Ukrajnában viszont nincs semmilyen hatása. Így hát - mondta Batykót nem lehet most elszakítani a Stábtól, amikor a harci körzetek szerveződnek. Ő most a tényleges Stáb.
14. fejezet: "Mahno halott" A forradalom ellenségeinek hiábavaló káröröme
Felderítőink eleste után a vasutasok elterjesztették, hogy a halottak között; van Batyko Mahno is. A városi lapokban megjelent egy félhivatalos közlemény is arról, hogy a "hős" tiszteket kitüntetik Mahno haláláért. Ez a hír természetesen elősegítette az ellenség aktivizálódását. Meg kellett hát mutatnom, hogy élek. A további harcban nagy segítséget jelentettek nekünk a parasztlányok és asszonyok. Ők tájékoztatták kezdeményező és felkelő csapatainkat az ellenség elhelyezkedéséről, erejéről, vonulásának irányáról. A mi útvonalunkon, 7-l0 versztára Alejevótól, a 4-es számú kolónián egy Lenc nevű földbirtokos vezetése alatt kulák csapat tartózkodott. Lenc beeresztett minket a kolóniára, hogy ott lépre csaljon és megsemmisítsen bennünket. Ekkor azonban már értettünk valamicskét a partizán-harchoz és stratégiához. Mindenkit, aki lőtt ránk, felkoncoltunk. A kolóniát egy különleges csoport felégette. Ezen a napon fő erőink megkapták a "halott" Mahnótól az utasítást: Minden ellenséget, akivel találkoznak, meg kell semmisíteni. Minden földesúron és kulákon, akik Alekszandrovszk alól visszatértek, hogy megünnepeljék Mahno halálát, rajta kell ütni. A fő seregeket én vezetem. Érthetően, egy ilyen hadjárat könnyen a tömeges terrorhoz vezethet. A mahnoista felkelők azonban igyekeztek ezt elkerülni. Megelégedtek a pénz, lovak, tacsankák, fegyverek elkobzásával. Csak ritkán öltek embert -és elsősorban azokat, akik a különböző ellenforradalmi bandák tagjai voltak. "Villámhadjáratunk" /egy nap alatt 40 versztát tettünk meg/ jó lecke volt a Mahno halálát önfeledten ünneplő földesurak számára; elmélyítette bennük azt a tudatot, hogy jobb, ha a békés munkával foglalatoskodnak. A nehéz nap után jól megérdemelt pihenőnkre kedves falunkba, Rozsgyesztvenába vonultunk. A faluban a tiszteletest kivallattuk, majd mint egy kutyát felakasztottuk. Ez volt a második eset, hogy provokátor volta miatt tiszteletest végeztünk ki. Elégségesnek bizonyult azonban arra, hogy a pópák gyorsan kijózanodjanak és ne ártsák bele magukat a forradalom ügyeibe. Ezután csak a vallás dolgaival foglalkoztak.
15. fejezet: Börtönből kiszabadult Guljaj-poljeiak. A Felkelés Stábja helyzete, frontjai. Az ellenforradalom erősödése. Az anarchista erők elégtelensége. Tárgyalások a Direktórium jekatyerinoszlavi fegyveres erőinek vezetőivel. A Direktórium meghirdeti a mozgósítást.
Viszonyunk a Direktóriumhoz és az ellene folytatott harc első módozatai. Nézetkülönbség a német-osztrák parancsnoksággal
Visszaérkezvén Guljaj-Poljéba, viszontláthattuk az alekszandrovszki börtönből szabadult guljaj-poljei anarchista-kommunistákat: A. Kalasnyikovot, Szavva Mahnót, Filipp Kratot és másokat, Ezek az elvtársak elmondták, hogy a Direktórium őket ugyan szabadon eresztette, de továbbra is fogva tartja a baloldali eszer forradalmárt, Kahovszkaját, aki a forradalom hóhéra, Eichornfeld marsall elleni sikeres merénylet szervezője volt. Ebben a helyzetben csak sajnálni lehetett, hogy Stábunk nem rendelkezett elegendő kulturális erővel és így nem adhatott ki állandó újságot, hogy meg kellett elégednie röpcédulák és felhívások terjesztésével. Azonkívül még mindig csak öt emberből állt. Csak az a felismerés tartotta bennünk az erőt, hogy nincs aki felváltson minket, hogy körünkben nincs talaja a hiúságnak és intrikáknak. Ezért aztán tovább folytattuk nehéz és felelősségteljes munkánkat a Stábon és frontokon egyaránt. Ekkor három harci körzetben tevékenykedtünk: 1. Carekonsztantyinovkán /45 versztára Guljaj-Poljétól/, 2. Felső- és Nagy Tokmak vonalán /40-45 versztára/ és a 3.gri-sinszki fronton /65-70 versztára/. Igaz, néhány személyes barátom a baloldali eszerek közül ajánlkozott, de nem állíthattam őket felelős helyekre. Egyedül Mirgorodszkij elvtárs volt hajlandó csoportunk határozatait elfogadva együttműködni velem, de ő is csak a körzetben tevékenykedő propagandista szerepében. A szituáció rendkívül feszült volt. A német-osztrák parancsnokság, nem tudván ellenállni állandó támadásainknak, erőit összevonta a vasútvonalak mentén. Meg kellett hát erősítenünk partizán osztagainkat és kizárólag a vasútvonalak pusztítására, a katonavonatok megsemmisítésére és az ellenség teljes lefegyverzésére irányítottuk őket. Ugyanakkor Gyenyikin csapatai gombamód szaporodtak és új harci körzeteket hoztak létre a felkelők ellen. Éjjel a Stábon dolgoztam, nappal pedig hol egyik, hol másik harci körzetbe vonultam ki, hiszen egy személyben a Stáb főnöke és fővezér is voltam. Sokszor gondoltam ezekben a napokban a városi anarchistákra. Közöttük sok volt a zsidó. A falu számára, a nem zsidó lakosság számára a forradalomnak ebben a pillanatában, mint propagandisták nem voltak alkalmasak. A német-osztrák csapatok Ukrajnába érkezése utáni időszakban ugyanis a kispolgár-kereskedő zsidóság köréből túlságosan sok spion, áruló és provokátor került ki. Ekkor már Guljaj-Poljéban volt a Felkelés Stábja, és saját jól szervezett, nagy létszámú csapatain kívül számos kisebb csoportot küldött a német-osztrák erők ellen. A Direktórium jekatyerinoszlavi kozák atamánja, Gorobec két távirattal fordult Stábunkhoz. Az egyikben javasolta, hogy küldjünk hozzá delegációt és, tárgyaljunk az "Ukrán Hatalomért" /és természetesen a forradalom ellen/ folytatandó közös harcról. A másik táviratban kérte, hogy a Csaplino-Grisino-Ocseretyenszk-i csoportunk engedje szabadon Krasznov tábornok elfogott küldöncét. A delegációt elküldtük, azzal a megbízatással, hogy vegyék fel a kapcsolatot a város katonáival és fiatalabb tisztjeivel. Elő kell készíteni egy felkelést Gorobec gyenyikinista orientációjú Stábja ellen, a német-osztrák Stáb lefegyverzése és elkergetése, valamint a szerveződő 8-as önkéntes fehér hadtest leszerelése érdekében. Ami pedig a küldöncöt illeti, állásfoglalásunk világos volt: lelőjük, mint a forradalom tudatos, aktív és aljas ellenségét. Küldötteink megkezdték akciójukat a városban. A Direktórium jekatyerinoszlavi serege vezetésének demokratikusabb és szocialista része idővel Rugyenko atamán körül kezdett csoportosulni és, a fő atamán akarata ellenére, bankettet rendezett tiszteletünkre. Ezen a banketten A. Csubenko elvtárs -a német-osztrák és a 8-as fehér hadtest vezetőinek jelenlétében -
kifejtette nekünk /képviselőinknek/, hogyan kell harcolni a németek és általában az őket támogató cári-földesúri ellenforradalmi hordák ellen és hogyan készülünk egyúttal a Direktórium elleni harcra. A direktóriumi tisztek közül először néhányan felháborodtak azon, hogy képviselőnk min-den csapatukat ellenforradalminak nevezte. Később megértették ennek okát és egyöntetűen elítélték parancsnokukat, Gorobec atamánt, miközben Batyko Mahnot éltették. A banketten delegátusaink könnyen kiderítették a városban állomásozó csapatok létszámát, erejét. Nagyon sok hívet szereztek nekünk a Rugyenko körül csoportosuló tisztek közül. Küldetésüket elvégezvén, visszatértek Guljaj-Poljéba. Két hét múlva Rugyenko vezetésével a fiatal parancsnokok támadást intéztek az alakuló 8-as hadtest ellen, és sikerrel jártak: kitűzték a fehéreket a városból. Ezután a fiatalok, de maga Rugyenko is szabadabban érezte magát, hiszen Gorobecet nemcsak ők, a magánakciójukkal, de a központ is ráncba szedte. A fő atamán így teljesen elveszítette tekintélyét. Ebben a csoportosulásban akadtak emberek, akik kitartóan fáradoztak azon, hogy közös frontot alakítsanak a mahnoista felkelőkkel a németek és Gyenyikin ellen. Ebből a tervükből azonban nem lehetett semmi, hiszen a Felkelés Stábjának minden egyes, tagja megvolt arról győződve, hogy az Ukrán Direktórium még rosszabb, mint az ukrán Központi Rada volt. Elhatároztuk tehát, hogy amikor eljön az alkalmas pillanat, megindítjuk a Direktoriam elleni harcunkat. Előbb azonban szét kell törnünk a bennünket körülvevő gyenyikinista frontot, illetve meg kell semmisítenünk a még mindig jelenlevő német seregeket. Egyenlőre tehát nyíltan nem küzdöttünk a Direktórium ellen, hiszen a kétfrontos harchoz legalább 70-100 ezer fős jól felfegyverzett felkelőseregre lett volna szükség, hogy egyik oldalon megtartsuk a Don és Krím felől támadó kozákok és gyenyikinisták elleni harcban visszahódított területet, míg a másik oldalon sikerrel űzhessük a Dnyeper mentén, Alekszandrovszkban és Jekatyerinoszlavban csoportosuló direktóriumi seregeket. A Direktórium ugyanakkor törvényen kívül helyezett minden Ukrajna területén működő népi fegyveres erőt, amely nem rajta keresztül szerveződött. Másrészt meghirdette a mozgósítást. A mozgósítás a mi körzetünket nem érintette -de a szomszédosakat annál inkább. Ez harci körzeteinket igen nehéz helyzetbe hozta. A mi területünkre esett viszont egy sor igen fontos vasúti csomópont és - az egész mozdony- és vagonpark. A mozgósítást tehát csak rajtunk keresztül, a mi közreműködésünkkel lehetett megvalósítani. Felvetődött tehát a kérdés és gyors választ várt: átengedjük-e a mozgósítottakat vagy sem? Ez egyet jelentett az azonnali harcra adott válasszal is, ami számunkra stratégiailag egyértelműen kedvezőtlen lett volna - igaz, a potenciális ellenség erősítése úgyszintén. Végül azt a döntést hoztuk, hogy át kell őket engedni, sőt szükség esetén mozdonyokat és vagonokat is kell nekik adni. Mindezt azonban a lehetőségek szerint lassítani kell, és mindenütt, ahol erre mód nyílik, gyűléseket kell tartani a Direktórium igazi céljairól a katonáknak. A harc a Direktóriummal azonban hamarosan mégis elkerülhetetlenné vált s így a Felkelés Stábját, a felkelés központját teljesen körülvették az ellenséges fegyveres erők. Hogy sikerrel küzdjünk ellenük, létre kellett hoznunk egy operatív osztályt, amely addig nem funkcionált. Addig az volt a gyakorlat, hogy az ellenségre vonatkozó információkat a harci körzetek parancsnokai közvetlenül nekem továbbították. Minthogy egy személyben a Stáb főnöke és főparancsnok is voltam, mindent a magam felelősségére kellett csinálnom, nem oszthattam meg a vezetés munkáját senkivel, hiszen a körülöttem levő parasztoknak és munkásoknak semmilyen katonai képzettségük nem volt. Ezért arra a döntésre jutottam, hogy mindegyik harci körzet valamennyi harcoló egységének
képviselőiből meg kell alakítani azt az operatív osztályt, amely a szükséges információkat begyűjti. Vezetője segítőm, I. Csucsko lett. Mindez kissé könnyített terheimen. Csucsko a híreket akkurátusan csoportosította, majd a szükséges időben a rendelkezésemre bocsátotta. Ennek alapján hoztam az operatív döntéseket és írtam a parancsokat a Stábnak, s ennek megfelelően működtem én is, a harcba ragadva a parancsnokoktól kezdve az egyszerű harcosokat. Így folyt a harcunk egyfelől a németek és osztrákok, másfelől Krasznov kozákjai és a gyenyikinisták ellen És most ugyanilyen harc kezdődött az Ukrán Direktórium ellen is."
Forrás:
—————
