Kropotkin, Pjotr Alekszejevics: A kölcsönös segítség mint természettörvény

nemes családok véget nem érő családi viszálykodásainak,

a fiatal városokban keletkezett, ahol a püspökök és polgárok

megkísérelték a város falain belül uralkodó békét a nemesekre

is kiterjeszteni. Itália kereskedő városai, de különösen

Amalfi (amelynek 844 óta választott konzulai voltak és a mely

a tizedik században tógáit nagyon gyakran változtatta),

már ebben az időben kidolgozták a tengeri és kereskedelmi

jogot, amelyet később egész Európa mintául vett ; Ravenna

megalakította ipari szervezetét és Milano, melynek 980-ban

volt az első forradalma, nagy kereskedelmi központ lett,

amelyben az ipar a XI. század óta teljes önállóságot nyert.

Ugyanúgy Brügge és Gént és még több város Franciaországban,

amelyekben a máhl vagy fórum teljesen önálló

intézménnyé lett. Már ez alatt a korszak alatt kezdődött

meg a városok fölékesítése olyan épületekkel, amelyeket

ma is megcsodálunk és amelyek hangos tanúságot tesznek

ezeknek az időknek gazdag szellemi életéről. »A bazilikákat

csaknem az egész földön megújították« írja Raoul Glaber

krónikájában és több a középkori építészet legszebb emlékei

közül ebből a korból származik. Bréma gyönyörű templomát

a kilencedik században, a velencei Szt. Márk templomot

1071-ben fejezték be és a pizai szép dómot 1063-ban. Az a

szellemi mozgalom, amelyet a tizenkettedik század renaissanceának

szoktak nevezni, és a tizenkettedik század racionalizmusa

— a reformáció előfutár ja — ebbe a korszakba

esik, amikor a városok még falakkal körülkerített faluközösségeknek

egyszerű agglomerációi voltak.

De a faluközösség elvén kívül még egy más elemre is

szükség volt, hogy a szabadság és felvilágosodás növekedő

központjai megszerezhessék a gondolkodásnak és cselekvésnek

azt az egységét, amelyből a tizenkettedik és tizenharmadik

században az ő erejük fakadt. A foglalkozások, kézműiparok

és művészetek növekvő sokféleségéből, a növekedő

kereskedésből a távoli országokkal, földekkel, szükségképen

kiképződött az az új egyesülési forma, az az új elem, a gilde,

a céh. Köteteket írtak ezekről a szövetségekről, amelyek

mint céhek, testvériségek, baráti szövetségek, vagy Oroszországban

druzhestva, minne és artels, Szerbiában és Török131

országban esnaifs, Georgiában amkari név alatt és i. t., a

középkorban oly óriási fejlődésnek indultak és a városok

felszabadításában oly fontos szerepet játszottak. A történetíróknak

azonban több mint hatvan évre volt szükségük,

amíg megértették ennek az intézménynek általános elterjedését

és valódi karakterét. Csak most, amikor százszámra

közölték és kutatták ki a céhszabályokat, ismerték fel rokonságukat

a római collegiumokkal és régibb szövetségekkel.

Görögországban és Indiában, csak most állíthatjuk teljes

biztonsággal, hogy ezek a testvériségek voltaképen csak

annak az elvnek voltak a továbbfejlesztései, amelynek működését

a nemzetségben és a faluközösségben láttuk.

Semmi sem szemléltetheti jobban ezeket a középkori

testvériségeket, mint azok az ideiglenes céhek, amelyeket

a hajókon alkottak. Mikor a Hanza hajója az első félnapi

úton túl volt, a kapitány összegyűjtötte a fedélzeten a hajó

személyzetét és az utasokat és egy kortárs leírása szerint a

következő beszédet tartotta:

»Amikor most már az Isten és a hullámok kezében

vagyunk, mindenkinek egyenlőnek kell lennie a többivel.

És mivel viharok, magas hullámok, rablók és más

veszedelmek leselkednek reánk, pontos rendet kell tartanunk,

hogy jól vigyük végére utunkat. Ezért imádkozzunk

kedvező szélért és jó utazásért és a tengerjog

szerint válasszuk meg azokat, akik betöltik az

esküdtek helyét (Schoffenstellen).« Erre a nép megválasztotta

a bírót (Vogt) és négy scabini-t, akik az

esküdti hivatalt töltötték be. Az utazás végeztével

a bíró és az esküdtek letették hivatalukat és a következőképen

szóltak a hajó népéhez : »Ami a hajón történt,

azt bocsássuk meg egymásnak és temessük el (todt

und ab sein lassen). Amikor ítélkeztünk, mindig az

igazságért tettük. Az igaz bíráskodás nevében kérünk

tehát mindnyájatokat, hogy felejtsétek el azokat az

ellenségeskedéseket, melyeket egyiktek a másik ellen

táplál és esküdjetek meg a kenyérre és a sóra, hogy

nem akartok arra haraggal visszagondolni. Ha azonban

valaki azt hiszi, hogy sérelem esett rajta, forduljon

132

a szárazföldi bíróhoz és még napnyugta előtt kérjen

Ítéletet.« A kikötés után átadták a perselyt a begyült

fred pénzekkel a kikötő parancsnokának, hogy ossza

szét a szegények között.«

Ez az egyszerű leírás adja talán a legjobb képét a középkori

céhek szellemének. Hasonló szervezetek keletkeztek

mindenütt, ahol emberek együttes cselekvésre összejöttek,

mint pl. halászok, vadászok, utazó kereskedők, kőművesek

és letelepedett kézművesek. A hajó fedélzetén a kapitány

volt a tekintély, de a közös vállalkozás sikeréért a fedélzeten

az összes emberek, gazdagok és szegények, elöljárók

és hajósnép, kapitány és matrózok mind megegyeztek abban,

hegy kölcsönös viszonyaikban egyenlők lesznek, csupán

emberek lesznek azzal a kötelezettséggel, hogy egymást

segíteni fogják és az esetleg keletkező viszálykodásokat

saját választott bíráikkal egyenlítik ki. így azok a kézművesek

— kőművesek, ácsok, kőfaragók — akik pl. egy

templom építésénél összegyűltek, mindnyájan egy-egy városhoz

tartoztak, amelynek meg volt a'maga politikai szervezete

és mindegyik a saját szakcéhéhez tartozott, ezenkívül azonban

összekötötte őket a közös vállalat, amelyet jobban ismertek

mint bárki más és ezért egyesültek egy testületbe,

amelyet szoros, bár ideiglenes kötelékek tartottak össze :

megalapították a templomépítő gildét. Ugyancsak azt látjuk

még mai nap is a kabil szóiban : a kabiloknak megvan a

faluközösségük, ez az egyesülés azonban nem elégíti ki az

összes politikai, személyes és kereskedelmi törekvéseket és

így alakul ki a szof szorosabb testvérisége.

A középkori céhek szociális karakterét akármelyik céhszabály

elegendőképen jellemzi. Vegyük elő pl. egy korai dán

céh skraa-ját. Legelőször is azt olvassuk, hogy megállapítja

az általános testvéri érzést, amelynek a céhben uralkodni

kell; azután következnek azok a rendelkezések, amelyek az

ítélkezésre vonatkoznak a testvérek közötti vagy testvérek

és idegenek között kitört viszályok esetén és végül fel vannak

sorolva a testvérek szociális kötelességei. Ha valamelyik

testvér háza leégett vagy elvesztett egy hajót vagy megkárosodott

a zarándokúton, az összes testvéreknek segít133

ségére kellett sietniök. Ha az egyik testvér veszedelmesen

megbetegszik, a testvéreknek virrasztaniok kell ágya mellett,

amíg csak túl nem esett a veszedelmen, ha pedig meghal,

a testvéreknek kell őt eltemetniük — ami ebben az időben

nagy dolog volt — és el kellett kisérniök a templomba és a

temetőbe. A testvér halála után gondoskodni kell gyermekeiről

és az Özvegy gyakran a céh nővére lett.

Ezek a jellemvonások nyilvánultak meg minden testvériségben,

amelyet valamely célból alapítottak. A tagok mindig

olyan viszonyban voltak, mint a testvérek és a nővérek és

úgy is nevezték egymást ; a céh előtt mindnyájan egyenlők

voltak. Volt közös vagyonuk is (marha, föld, épületek, templom

és pénztőke). Minden testvér megesküdött, hogy elfelejti

a viszálykodásokat és habár nem is kötelezték magukat,

hogy nem fognak többé viszálykodni, abban mégis megegyeztek,

hogy a veszekedés sohase fajuljon viszállyá vagy

perré más bíróság, mint a testvérek saját törvényszéke előtt.

Ha a testvér idegennel keveredett viszályba, megegyeztek

abban, hogy jóban és rosszban el nem hagyják, vagyis mellé

kellett állaniok, akár ártatlanul vádolták a támadással, akár

csakugyan ő volt a támadó és az ügyet békés úton el kellett

intézni. Amíg csak orvtámadásról nem volt szó, — ebben az

esetben mint jogfosztottal bántak el — a testvériség kitartott

mellette. Ha a sértett hozzátartozói a támadást tüstént

viszonttámadással akarták megbosszulni, a testvériség

lovat szerzett neki a meneküléshez, vagy csolnakot, evezőket,

kést és acélt, hogy tüzet csiholhasson ; ha a városban maradt,

védelmül tizenkét testvér kísérte és időközben tárgyaltak

a kártérítés miatt ; közösen fizették, épen úgy mint a régi

idők nemzetségei. Csak ha a testvér megszegte a hűséget

céhtestvéreivel vagy idegenekkel szemben, akkor »mint egy

senkit« kizárták a testvériségből.

Ezek voltak az alapelvei azoknak a testvériségeknek,

amelyek lassankint elfoglalták az egész középkori életet.

Csakugyan találunk céheket a legkülönbözőbb foglalkozási

ágakban : jobbágyok céheit, szabadok céheit, valamint olyanokat,

amelyek a szabad emberekből és jobbágyokból alakultak,

találunk céheket, amelyeket különös célokra alapítottak,

mint pl. vadászatra, halászatra, vagy kereskedelmi

134

expedíciókra és amelyek a cél elérése után ismét feloszlottak

és olyan céheket, amelyek valamely kézművességben vagy

iparban évszázadokon át fennállottak. Minél jobban fejlődött

a foglalkozások sokfélesége, annál többféle céh keletkezett.

Nemcsak kereskedő, kézműves, vadász- és parasztcéheket

találunk, hanem papok, festők, elemi iskolai és egyetemi

tanárok céheit, találunk céheket a játék ápolására,

templomépitésre, valamely művész- vagy kézművesiskola

misztériumának a megőrzésére, vagy valamely ünnepély

rendezésére — még a koldusok, hóhérok és bukott nők is

céhekben voltak, amelyek mind a saját igazságszolgáltatás

és kölcsönös segítség kettős célján épültek fel. Oroszországból

kétségtelen adataink vannak arra, hogy Oroszország

tulajdonképeni megteremtése épen úgy a vadász, halász

és ipari artelek műve volt, mint a csírázó faluközösségeké

és ez az ország még mai nap is telve van artelekkel.

Már ez a néhány megjegyzés is mutatja, hogy milyen

hibás állásponton voltak a korábbi kutatók, akik a céhek

jelentőségét évenként ismétlődő ünnepélyek rendezésében

vélték megtalálni. Valójában a közös ünnepély volt az az

idő, amikor megválasztották az elöljárókat, megbeszélték az

alapszabályok változtatásait, gyakran ez a nap a törvénykezés

napja is volt, amikor a testvérek között keletkezett viszályokat

elintézték vagy megújították a céh-tagságot. Az együttes

étkezés, úgy mint az ünnepélyek a régi törzsi összejövetelek

alkalmából — a maki vagy malum — vagy mint a

burját dba vagy a búcsú, az aratási ünnepély, legfőként a

testvériség megújítása volt. Azokat az időket jelképezte,

amikor mindenki a klán közösségébe tartozott. Ezen a napon

legalább is minden közös volt, mindnyájan egy asztal körül

ültek és ugyanazt az ebédet ették. Ezen a napon, még sokkal

későbbi korban is, egy londoni céh szegényházában élő tagjai

is a gazdag, nemes emberek mellett ültek. Ami azt a megkülönböztetést

illeti, amelyet egyes kutatók tesznek az angolszász

frith guild (békecéh) és az ú. n. szociális vagy vallásos

céhek között, a fent említett értelemben valamennyi frith

guild volt és vallásos abban az értelemben, amint a faluközösség

vagy város, amely valamely védszent pártfogása

alatt áll, szociális és vallásos. Ha a céhek intézménye Ázsia135

ban, Afrikában és Európában oly óriási módon elterjedt,

ha évezredeken át életben maradt és mindig újból föléledt,

ha hasonló körülmények újra fölélesztették, ez azért történt,

mert sokkal több volt mint érintkezésre való összejövetel,

vagy pedig egyesülés azért, hogy együtt menjenek templomba

vagy temetésre. Megfelelt az emberi természetben mélyen

gyökerező szükségletnek és magán viseli mindazokat a

jellegzetes vonásokat, sőt sokkal erősebben, melyeket később

az államban, a bürokráciánál és rendőrségnél feltalálhatunk.

Egyesülés volt ez kölcsönös segítségre tanáccsal és tettel,

az élet minden helyzetében és eshetőségeiben, organizáció

volt az igazság fönntartására, azzal a különbséggel az állammal

szemben, hogy minden cselekvésükben humánus, testvéri

érzések voltak bevezetve, a formaszerű elemek helyett,

melyek az állami beavatkozásnak fő jellemvonásai. Még ha

a céhtestvér a céh ítélőszéke előtt jelent is meg, olyan férfiak

előtt állott, kik őt jól ismerték, akik együtt voltak vele

napi munkájuknál, a közös étkezésnél és testvéri kötelességeik

teljesítésénél: férfiak, akik valóban vele egyformák

és testvérei voltak, nem pedig jogászok és védők, kiknek

érdeke egészen különböző az övétől.

Világos, hogy az olyan intézménynek, amely annyira

alkalmas volt az egyesülés szükségletének a szolgálatára,

anélkül hogy az egyént megfosztotta volna kezdeményezésétől,

terjednie, nőnie és erősödnie kellett. A nehézség

csak az volt, hogy olyan formát találjanak, amely lehetővé

teszi az egyes céhek szövetkezését közös szövetségekben

anélkül, hogy összeütközésekbe jussanak a faluközösségek

szövetségével és mindezeket harmonikus egésszé tömörítsék.

És mikor megtalálták az összeláncolódás ezen formáját és

a kedvező körülmények a városokat abba a helyzetbe

juttatták, hogy kivívhassák önállóságukat, ezt oly egyöntetűen

cselekedtek, hogy még ma is, a mi századunkban,

a vasutak, a távíró és újságok századában is, csak csodálatra

ragadhat. Százával maradtak reánk szabadságlevelek, melyekben

a városok felszabadulásokat letéteményezték és mind

ezeken — dacára a részletek végtelen különbségeinek, melyek

többé-kevésbé az emancipáció tökéletességétől függtek —

136

ugyanegy főgondolat vonul keresztül: a város úgy is mint

kis faluközösségek, úgy is mint céhek szövetsége organizálta

magát.

»Mindazok, akik a város barátságához tartoznak« —

így szól egy szabadságlevél 1188-ból, melyet Fülöp

flandriai gróf adományozott Aire polgárainak — »esküvel

Ígérték és megerősítették, hogy egymásnak mint testvérek

akarnak mindenben, ami hasznukra és becsületükre

válhat, segíteni. És ha egyik a másik iránt szóval vagy

tettekben vetkezik, az a férfi., aki szenvedett a másik

által, nem fog bosszút állani, sem ő maga, sem az ő

emberei . . . . panaszt fog emelni és a tettes jóvá fogja

tenni hibáját aszerint, a hogy azt a tizenkét választott

ítélkező, akik úgy járnak el mint választott bírák,

megállapítják. És ha a sértő vagy a megsértett háromszori

figyelmeztetés dacára sem veti magát alá a választott

bíróság határozatának, úgy mint gonosztevőt és

esküszegőt kizárják a barátságból.«

»A szövetség minden egyes férfia hűséges legyen

eskütársához és őt tanáccsal és tettel támogassa, mint

ezt az igazság szabályai megkívánják« — mondják

Amiens és Abeville levelei — »mindnyájan erejökhöz

képest fognak a szövetség határán belől egymásnak

segíteni és nem fogják tűrni, hogy egyik a másikától

valamit elvegyen és adót tőle behajtson« — ezeket és

hasonlókat olvashatunk Soissons, Compiégne, Senlis

szabadságleveleiben is. És így tovább számtalan változatban

mindig ugyanaz a típus.

»A commune — írja Guilbert de Nogent, —

esküszövetség kölcsönös segítségre (mutui adjutorii

conjuratio) . . . Csúf új szó ez. Ezáltal fognak felszabadulni

a rabszolgák (capite censi) minden szolgaság

alól; ezáltal fog megtörténhetni, hogy jogtörések

miatt törvényesen megállapított pénzbírságra lesznek

csak elítélve ; ezáltal megszűnik kötelezettségük olyan

munkákra, melyeket a rabszolgák mindeddig végezni

szoktak.«

137

A felszabadulás hulláma csapott keresztül a kontinens

minden részén a tizenkettedik században és egyformán érintette

a leggazdagabb városokat és a legszegényebb mezővárosokat.

És habár azt mondhatjuk, hogy az olasz városok

voltak a legelsők, melyek magukat fölszabadították, azérl

mégsem határozhatunk meg egy központot, ahonnan a mozgalom

megindult. Igen sokszor egy kis helység Közép-

Európában átvette környéke vezetését és nagy városi népességek

elfogadták a városka szabadságlevelét mintául a

magoké számára. így Franciaországban Loris nevű városka

szabadságlevelét vette át nyolcvanhárom északnyugati város

és Beaumonté ötszáz kisebb és nagyobb belga és francia

városnak szolgál mintául. Külön követeket küldtek az

egyik városból a szomszéd városba, hogy másolatot kaphassanak

szabadságlevelükről és a fogalmazvány ennek a

mintájára lett felépítve. Mindazonáltal nem másolták egymást

szolgailag, az engedmények szerint fogalmazták szabadságleveleiket

és innen volt az — mint ezt egy történetíró

megjegyezte — hogy a középkori kommünok szabadságlevelei

ugyanazt a változatosságot mutatják, mint templomaik

és dómjaik gótikus architektúrája. Ugyanaz a vezető gondolat

mindannyiban — a dóm szimbóluma a szövetségek

és céhek egyesülésének a városban — és ugyanazok a mérhetetlen

gazdag különbségek a részletekben.

önbíráskodás volt a sarkpont és az önbíráskodás

önkormányzathoz vezetett. De a község nem volt csupán

autonóm része az államnak — ilyen kétértelmű szókat

még nem találtak fel abban az időben —•: a község maga volt

állam. Joga volt rendelkezni háború és béke fölött, tartós

és futólagos szövetségeket kötni szomszédaival. Egész önálló

volt saját ügyeiben és senki máséval nem volt összevegyítve.

A legmagasabb politikai hatalmat demokratikus fórum is

teljesen átvehette, mint például Pskovban, ahol a vjeche

követeket küldött és fogadott, szerződéseket kötött, fejedelmeket

fogadott vagy elbocsátott, néha pedig évtizedekig

ezek nélkül kormányozott; vagy pedig kereskedők vagy

épen nemesek arisztokráciájára volt bízva avagy pedig

ezek bitorolták, mint ahogy ez száz meg száz olasz és középeurópai

városban megtörtént. Az elv mindazonáltal egy

138

maradt, a város állam volt —• és ami talán még említésre

méltóbb — ha a város hatalmát kereskedők vagy akár

nemesek arisztokráciája bitorolta is, azért mégsem tűnt el

a város belső életéből és mindennapi életükből a demokratizmus

: csak nagyon kevéssé függött attól, amit az állam

politikai formájának nevezhetnénk.

Ezen látszólagos ellenmondásnak a titka abban a tényben

rejlik, hogy a középkori város nem volt központosított

állam. Létezése első évszázadaiban nem lehetett a várost,

ami belső organizációját illeti, államnak nevezni, miután a

középkor ép oly kevéssé tudott a hivatalok jelenlegi összpontosításáról,

mint a területi összpontosításról. Minden

csoportnak megvolt a maga része a főhatalomban. A város

rendesen négy negyedre volt osztva vagy pedig öt vagy

hét kerületre, melyek mind egy központból ágaztak ki és

minden városnegyed vagy kerület nagyjából egy bizonyos

népesebb foglalkozásnak vagy mesterségnek felelt meg,

noha lakóinak különböző szociális állásuk és foglalkozásuk

volt: nemesek, kereskedők, mesteremberek, sőt féljobbágyok

is voltak; és minden önálló kerület vagy negyed szinte

önálló képződmény volt. Velencében minden egyes sziget

független politikai községet alkotott. Mindegyiknek voltak

saját szervezett céhei, saját sókereskedése, saját igazságszolgáltatása

és közigazgatása, saját fóruma és a dozse megválasztása

a város által semmit sem változtatott ezeknek

a kis képződményeknek a belső organizációján. Kölnben a

lakók kisebb csoportokra oszlottak, amelyeknek neve Ceburtschaft

és Heimschaft (viciniae) volt, vagyis szomszédos céhek,

amelyek még a frank korszakból származtak. Mindegyiknek

megvolt a maga bírája íBurrichter) és a szokásos tizenkét

választott esküdtje (Schöffen), volt ispánja (Vogt) és greve]e,

vagyis a városi milicia parancsnoka. A legrégibb London

története a meghódítás előtt — mondja Mr. Green — nem

egyéb, »mint egész sereg kis csoport története, amelyek szét

vannak szórva a falakkal bekerített területen, amelyeknek

mindegyike felnő a saját intézményeivel és életével, saját

céheivel, vendéglőivel, kolostoraival és más egyebekkel és a

melyek csak lassankint kapcsolódnak össze egy közös városi

közigazgatásba«. És ha megnézzük az orosz városok, például

139

Pskov és Novgorod krónikáit, amely városokban aránylag sok

volt a lokális különlegesség, akkor ott találjuk a kerületeket

(konec), amelyek független utcákból fulice) állottak és amelyeknek

mindegyikében, habár legnagyobbrészt ugyanazon

foglalkozásbeliek, de mégis kereskedők és földbirtokosok is

laktak és külön községet alkottak. Bűntény esetén közös

felelősséggel tartoztak minden egyes tagjukért, saját igazságszolgáltatásuk

és közigazgatásuk volt az utcai előljáró útján

{iditcanszkije sztaroszti), saját pecsétjük s néha saját fórumuk,

saját miliciájuk, saját választott papjaik, külön kollektiv

életük és kollektív vállalkozásaik voltak.

A középkori város ilyformán kettős federáció gyanánt

tűnik fel : egyrészt szövetkeztek a háztartások, amelyek

kicsiny területi egységekbe kapcsolódtak — utca, egyházközség,

városrész —, másrészt az egyének, akiket foglalkozásuk

szerint céhekben tart össze esküjök; az első létrejött,

amikor a faluközösségből város keletkezett, a másik későbbi

termék, amelyet új körülmények teremtettek.

A középkori város főcélja volt, hogy biztosítsa a szabadságot,

önkormányzatot és békét; és amint mindjárt látni

fogjuk, amikor a kézművescéhekről fogunk beszélni, alapköve

a munka volt. Azonban a termelés nem kötötte le a

középkori nemzetgazda teljes figyelmét. Gyakorlati érzékével

észrevette, hogy a fogyasztást kell biztosítani, ha a

termelést fenn akarja tartani és ezért a város alapelve volt :

gondoskodni a szegények és gazdagok legszükségesebb táplálékáról

és hajlékáról egyaránt (gemeine notdurft vnd gemach

artner vnd richer). Élelmi szereknek és más közszükségleti

tárgyaknak (szén, fa, és i. t.) megvásárlása, mielőtt a piacra

kerültek, vagy olyan kedvező körülmények között, hogy

mások ki lettek volna zárva — szóval a preempció — teljesen

el volt tiltva. Mindent a vásárra kellett vinni és ott megvételre

mindenkinek felajánlani, mindaddig amíg csak a

harangszó a vásár végét nem jelentette. Csak ekkor vásárolhatta

meg a kereskedő a maradékot és nyeresége akkor

is tisztességes nyereség kellett hogy legyen. De még ezenkívül

is, ha a vásár zárta után egy gazdag ember nagyban

vásárolt búzát, minden városi polgárnak joga volt a

140

búza egy részét (körülbelül négy vékát) saját használatára

a rendes piaci áron megvenni, ha ezt az üzlet végleges

megkötése előtt kívánta, és megfordítva, ugyanezt a

jogot formálhatta a pék is, ha a polgár eladásra vásárolt

búzát. Az első esetben a búzát csak a városi malomba

kellett vinni, hogy ott a meghatározott sorrendben szabott

áron megőröljék és a kenyeret meg lehetett sütni a községi

sütőkemencében (four banal). Szóval, ha a várost

inség sújtotta, akkor többé vagy kevésbbé, de mindegyiknek

kellett szenvedni; de eltekintve a nagy éhínségektől,

mindaddig, míg csak szabad városok voltak, senki sem

halhatott bennük éhen, ami manapság nagyon is gyakran

előfordul.

Mindezek a szabályozások azonban a városi élet késői

korából valók ; eredetileg maga a város vásárolta az összes

élelmiszereket polgárai számára. Ch. Grossnak újabban

közölt okmányai e részben teljesen megbízhatók és kétségbevonhatlanul

bizonyítják állítását, »hogy a város nevében

bizonyos városi alkalmazottak szállítmányokban összevásárolták

az élelmicikkeket és azután bizonyos részletekben

kiosztották, mialatt senkinek sem állott jogában a kikötőben

lévő áruból addig vásárolni, amíg a városi elöljáróság

ki nem mondta, hogy nem tart többé igényt a vásárra.

Ez — folytatja tovább — általános szokásnak látszik Angol-,

ír-, Skótországban és Walesben«. Még a tizenhatodik században

is láthatjuk, hogy együttesen vásárolnak be gabonát —

»tőlünk telhetőleg mindenben hasznára és előnyére London

károsának és élelemtárának és a város minden polgárának

és lakójának« — mint ahogy ezt 1565-ben a polgármester

írja. Velencében, mint köztudomású, az egész gabonakereskedés

a város kezében volt és a városnegyednek kötelessége

volt, mihelyt az elöljáróságtól, amely a behordásról gondoskodni

volt köteles, a gabonát megkapta, hogy minden polgárnak

az őt megillető részt házához szállítsa. Franciaországban

Amiens városában a város vásárolta a sót és beszerzési

áron adta tovább a polgároknak ; még ma is áll sok francia

városban az a csarnok (halle), amely valamikor városi raktár

volt, búza és só számára. Oroszországban is ez volt a szokás

Novgorodban és Pskovban,

141

Ennek a korszaknak a történetírói még nem érdeklődnek

eléggé a közösségeknek a polgárok javára történt vásárlásai

és az eljárások módozatai iránt, de azért már itt-ott

találunk egy-egy nagyon érdekes tényt, amely ezeket új

világításban mutatja be. Mr. Gross okmányai között van

egy rendelet 1367-ből Kilkenny városából, amely megmutatja,

hogyan szabták meg az árakat. »A kereskedők és tengerészek,

írja Gross, eskü alatt vallották meg az áruk beszerzési

árait és a szállítási költségeket. Azután a város polgármestere

és hét tapasztalt férfi megállapította az áruk eladási

árait.« Ugyanez a szabály volt érvényben Thurso városában

mindazon kereskedelmi árukra, amelyek »szárazon vagy

vizen« érkeztek. Ez a módszer, az árak megállapítása, annyira

megfelel a középkor fölfogásának a kereskedelemről és iparról,

hogy kétségtelenül csaknem általánosan el volt terjedve.

Nagyon régi szokás, hogy az árakat egy harmadik állapítsa

meg ; a városban a kereskedelmi forgalomban kétségtelenül

nagyon elterjedt szokás volt, hogy az árakat tapasztalt

férfiak, nem pedig eladó vagy vásárló állapítsák meg. Ez az

állapot azonban még messzebb visszavezet bennünket a

kereskedelem történetébe, vagyis abba az időbe, amikor

az egész város űzte a kereskedést és a kereskedők csak a

város ügynökei, bizalmi emberei voltak, akiknek közvetíteni

kellett az exportált áruk eladását. Egy rendelet Waterfordból,

amelyet ugyancsak'"Mr." "Gröss- -tett. ^kezzé,* -azt

mondja : »Mindenfajta kereskedelmi árut, bárminő legyen

is az, a polgármester és az alkalmazottak, akik jelenleg

a város közvásárlói, vásároljanak meg és osszák szét a

város szabad polgárai között (kivéve a szabad polgárok

és lakók saját vagyonát).« Ezt a rendeletet alig lehet másként

magyarázni, mint ha föltételezzük, hogy a város egész

külső kereskedelmét ügynökei ^bonyolították le. Ezenkívül

még közvetlen bizonyítékaink is vannak arról, hogy csakugyan

így állt a dolog Novgorodban és Pskovban. A szuverén

Novgorod és a szuverén Pskov küldte a távoli országokba

kereskedőinek karavánját.

Azt is tudjuk, hogy Közép- és Nyugat-Európa csaknem

minden középkori városában a céhek testületileg vásároltak

meg minden szükséges nyersanyagot és munkájuk

142

termékeit alkalmazottaik útján árusították el, és .teljesen

ki van zárva, hogy ne tették volna ugyanezt a külső kereskedelemben

is, annál is inkább, mert ismeretes, hogy még

a tizenharmadik században is nemcsak a város összes kereskedői

voltak kifelé kollektíve felelősek azért az adósságért,

amelyet valamelyikük csinált, hanem az egész város is

felelős volt kereskedőinek adósságaiért. Csak a tizenkettedik

és a tizenharmadik században kötöttek a rajnai városok

külön szerződéseket, amelyekkel eltörölték ezt a felelősséget.

És végül ismerjük azt a fontos okmányt Ipswichből,

amelyet Gross közölt, és amelyből azt látjuk, hogy ennek

a városnak a kereskedőcéhét mindazok alkották, akik

a város szabadságait élvezték és akik megfizették a céhtagságot

(az ő hanzájukat) és az egész közösség együtt beszélte

meg, hogyan lehetne a kereskedők céhét jobban fenntartani

és privilégiumokat adott a céhnek. Ipswich város

kereskedőcéhe inkább olyan testület volt, amelyet a város

bizalmi emberei alkottak, mintsem közös magáncéh.

Szóval, minél jobban megismerkedünk a középkori

városokkal, annál tisztábban látjuk, hogy nemcsak politikai

szervezetl voltak bizonyos politikai szabadságok védelmére.

A faluközösségnél sokkal nagyobb szabású kísérlet volt a

kölcsönös segítség elvén alapuló szoros szövetkezés szervezésére,

fogyasztásra és termelésre és az egész szociális életre,

anélkül hogy felrakná az emberre az állam bilincseit; szervezet

a teremtő szellem megnyilvánulása szabadságának

tökéletes megóvására, az egyének minden egyes csoportjában,

a művészetben, a tudományban, a kereskedelemben és

a politikai tevékenységben. Hogy ez a kísérlet mennyiben

volt eredményes, legjobban abból fog kitűnni, ha a következő

fejezetben megvizsgáljuk a munka szervezését a középkori

városokban és a környékbeli földmívelő népességhez

való viszonyt.

VI. FEJEZET.

Kölcsönös segítség a középkori városokban.

( F o l y t a t á s . )

Hasonlóság és különbség a középkori városok között. — A kézművescéhek

az államiság elemeivel bírnak. — A város viszonya a parasztokhoz

; kísérletek felszabadításukra. — A hűbérurak. — A középkori

városok eredményei a művészetek és a tudomány terén. —

A hanyatlás okai.

A középkori városok nem voltak kívül álló törvényhozó

akaratához képest, jól megfontolt terv szerint, organizálva.

Mindegyikük a szó szoros értelmében természetes

képződmény volt — folyton változó eredménye a különböző

erők közt folyó küzdelemnek, amely erők alkalmazkodtak

és átalakultak mindenkori energiák szerint és a véletlen

összeütközések és támogatások szerint, amelyet a környezetből

nyertek. Ezért természetesen nincs is két város, amelynek

belső szervezete és sorsa egyforma volna. Mindegyik, különkülön

véve, századról századra más és más képet ad. Ha

azonban Európa összes városait egyszerre vesszük szemügyre,

akkor eltűnnek a helyi és nemzeti különbségek és

bámulattal láthatjuk közöttük a feltűnő hasonlatosságot^

pedig mindegyik, külön, a többitől függetlenül, más körülmények

között fejlődött ki. Látszólag nagyon kevés közösség

van északi Skócia kis városa között, szerény földmívelő

és halász lakóival és Flandria gazdag városa között, világkereskedelmével,

luxusával, élvhajhászásával és élénk forgalmával,

vagy az olasz város között, melyet a keleti kereskedelem

tett gazdaggá és amely falai között kifinomodott

művészi ízlést és magas kultúrát ápol, vagy pedig a szegény,

legfőképen földmívelő város között Oroszország mocsaras

vagy tengerparti vidékén. És mégis, nagy családi hasonla144

tosság van szervezkedésük alapelveiben és az őket éltető

szellemben. Mindenütt a kisközségeknek és céheknek ugyanazt

a szövetségét találjuk, ugyanazokat a leányvárosokat

az anyaváros körül, ugyanazt a népgyülést és függetlenségüknek

ugyanazokat a jeleit. A város védura ugyanaz a tekintély

és ugyanazokat az érdekeket képviseli, csak különböző

formában és különböző elnevezés alatt ; az élelmiszerek

beszerzése, a munka és a kereskedelem nagyon hasonló

módon van szervezve ; ugyanazzal a hevességgel vívják

meg a belső és külső harcokat, de sőt még azok a formulák is,

amelyeket a harcban, valamint a krónikákban, a rendeletekben

és a levéltári okmányokban találunk, mindenütt

egyformák. És az épületek, ha gótikus, román vagy bizánci

stílusban épültek is, mindenütt ugyanazt a célt és ugyanazokat

az ideálokat testesítik meg, egyformán gondolták

és egyformán építették. Sok különbséget az időbeli differenciákra

lehet visszavezetni, míg a valóságos eltérések a testvérvárosok

között Európa legkülönbözőbb részeiben ismétlődnek.

A vezéreszme egysége és a származás azonossága legyőzi

az éghajlat, a fekvés, a gazdagság, a nyelv és a vallás különbségeit.

Ezért beszélhetünk a középkori városról, mint a civilizáció

határozottan körülírt lépcsőfokáról és bár nagyon

fontos minden olyan kutatás, amely a helyi és egyéni különbségeket

deríti fel, azért mégis felrajzolhatjuk ma már a fejlődés

fővonalát, amely minden városban közös volt.

Kétségtelen, hogy a középkori városok felszabadításánál

nagyon fontos, ha nem egyedüli szerepet az a védelem

játszott, amelyben a barbár idők óta a mezővárosokat részesíteni

szokták. A régi barbárok nem ismertek kereskedelmet

a faluközösségen belül, az idegenekkel csak meghatározott

helyeken és meghatározott napokon kereskedtek. A piacot

mindig az összes törzsek különös védelme alá helyezték,

hogy az idegenek életveszély nélkül juthassanak a csere

helyére, nehogy esetleg agyonüssék valami viszálykodás miatt

amely két törzs között függőben volt. Sérthetetlen volt,

mint az isteneknek szentelt hely, amelynek árnyékában a

vásárt tartották. A kabiloknál még ma is annaya, mint a

gyalogút, amelyen az asszonyok vízért mennek, egyikre sem

szabad fegyveresen lépni, még akkor sem, ha háború van

145

a különböző törzsek között. A középkorban a vásár ugyanilyen

védelem alatt állott. Semmiféle viszályt nem volt

szabad elintézni azon a helyen, ahol az emberek vásárolni

jöttek össze, sőt még a környékén sem bizonyos körön belül,

és ha az eladók és vásárlók összeverődött tömegében viszály

keletkezett, az elé kellett vinni, akinek védelme alatt a város

állott, — a községi törvényszék elé, vagy a püspök, király

vagy hűbérúr bírája elé. Az az idegen, aki kereskedni jött,

vendég volt és így is nevezték. Még az a nemes is, aki szívesen

kirabolta a kereskedőt az országúton, respektálta a Weichbildet,

vagyis azt az oszlopot, amely a vásártéren állott és a

melyen vagy a királyi címer, vagy egy kesztyű, vagy a helyi

védőszent képe, vagy egyszerűen kereszt volt, a szerint,

amint a vásár a király, a földesúr, az egyház vagy a népgyűlés

— vyeche — védelme alatt állott.

Nem nehéz megérteni, mint fejlődhetett ki a város

saját igazságszolgáltatása a vásár külön igazságszolgáltatásából,

amikor ezt a jogot a város, szépszerével vagy erőszakkal,

de megszerezte. És a városi szabadságok ilyetén eredete,

amelyet sok esetben be is lehet bizonyítani, szükségképen

megadta a következő fejlődés sajátos jellemét. Különös

jelentőséget adott a község kereskedéssel foglalkozó részének.

A polgárok, akiknek akkoriban házuk volt a városban

és a városi földek közös tulajdonában részesek voltak,

igen gyakran kereskedő gildét, céhet, alapítottak, amelynek

kezében egyesült a város kereskedelme, és bárha eredetileg

minden polgár tagja lehetett a kereskedőcéhnek, akár gazdag

volt, akár szegény és bárha úgy látszik, hogy a kereskedést

az egész város számára intézték mint megbízottak, a céh

mégis lassankint kiváltságos testületté fejlődött. Féltékenyen

megakadályozta, hogy a kívülállók, akik mihamarabb elkezdtek

a városba özönleni, a céhbe beléphessenek és a kereskedésből

származó előnyöket fenntartotta annak a néhány

családnak, amelyekből a város felszabadításakor élt polgárok

származtak. így állt be a kereskedői oligarchia veszedelme.

De már a tizedik században, és még inkább a következő

két évszázad alatt, a legfontosabb iparágak, amelyek szintén

céhekben szervezkedtek, elég erősek voltak, hogy ellen

tudjanak állani a kereskedők oligarchikus törekvéseinek.

146

A kézmüvescéh abban az időben közösen árusította el

a termékeket és közösen szerezte be a nyersanyagokat és

tagjai kereskedők is, kézművesek is egyaránt voltak. Éppen

ezért, az a fontos szerep, amelyet a régi kézművescéhek

mindjárt kezdetben a szabad városokban játszottak, biztosította

a kézi munkának azt a tekintélyes helyzetet, amelyet

az a városban később elfoglalt. A középkori városban a

kézművesség nem volt lenézett foglalkozás, ellenkezőleg;,

ép oly magasra becsülték, mint a faluközösségben. A kézimunkát

a polgárok iránti kegyeletes cselekedetnek tartották,

nyilvános tisztségnek (Amt), amely épen olyan tiszteletben

részesült, mint bármely más hivatal. Termelésben és a

kicserélésben a közösség iránti méltányosságnak, a termelők

és a fogyasztók iránti igazságnak gondolata uralkodott,

ami ma oly különösnek tűnnék fel. A cserzővarga, a bognár,

a cipész munkájának jónak, tisztességesnek kell lenni,

úgy amint az illik, mondták ebben az időben. A fának, a

bőrnek vagy a fonálnak tisztességesnek kell lenni, a kenyeret

tisztességesen kell megsütni és i. t. Mai napság ez a beszéd

affektáltnak és természetellenesnek tűnik fel, abban az időben

azonban természetes és cifrázatlan volt, mert a középkor

kézművese nem termelt ismeretlen vevők számára és

termékeit nem dobta ismeretlen piacra. Elsősorban a saját

céhe számára termelt, saját testvérisége számára, amely

olyan férfiakból állott, akik ismerték egymást és ismerték

iparuk technikáját és akik, ha valamely árunak az árát

meghatározták, méltányolni tudták azt az ügyességet, amelyet

az elkészítésénél kifejtettek és a belé fektetett munkát.

Azután a céh és nem az egyes termelő, ajánlotta fel az árukat

a közösségben a megvételre és azután ez a közösség ajánlotta

fel az exportált áruval a szövetséges közösségek testvériségeinek

és elvállalta minőségükért a felelősséget. Ilyen

organizáció mellett természetesen minden kézművesnek az

volt a becsvágya, hogy ne szállítson rosszabb minőségű

árukat, és technikai tökéletlenségek és hamisítások az egész

közösséget érdekelték, mert, mint egy rendelet mondja :

»ezek szétrombolnák a közbizalmat«. Mivel tehát a termelés

szociális kötelesség volt, amely az egész amitas ellenőrzése

alatt állott, amíg a szabad város életben volt, a kézimunka

147

nem kerülhetett olyan megvetett helyzetbe mint amilyent

ma elfoglal,

A középkor városaiban már kezdetben is megvolt a

különbség a mester és inas, valamint a mester és legény

között; eredetileg azonban ez csupán korban és tudásban,

nem pedig hatalomban vagy vagyonban jelentett különbséget.

Hét esztendei tanulás után, és miután tudását és ügyességét

mestermunkával mutatta be, a legény is mesterré lett. És csak

sokkal később, a tizenhatodik században, amikor a királyi

hatalom szétrombolta a város és a kézművesek organizációját,

vált lehetségessé, hogy valaki csupán örökség vagy vagyon

segítségével mesterré legyen. Ebben az időben azonban a

középkor művészete és ipara általános hanyatlásnak is indult.

A középkori városok virágzásának első időszakában

nem sok hely volt a bérmunka és még kevesebb az egyéni

bérmunkás számára. A takácsok, a kovácsok, a pékek stb.

munkájukat a céh és a város számára végezték és hogyha

az építési szakban kézműveseket fogadtak fel, akkor azok

arra az időre testületet alakítottak (amint azt még ma is

látjuk az orosz artelbcn), amelynek munkáját en bloc fizették

ki. A mester számára való dolgozás csak későbbi korban lett

gyakoribbá, de még ebben az esetben is jobban megfizették

a munkást mint ma akár Angliában is, de még sokkal jobban

mint Európában bárhol, a tizenkilencedik század első felében.

Thorold Rogers megbarátkoztatta az angol olvasót

ezzel a gondolattal; de ugyanez áll a kontinensre is, amint

azt Falke és Schönberg kutatása és néhány más véletlen

közlés bebizonyította. Még a tizenötödik században is Amiensben

a kőműves, ács vagy kovács négy solt kapott egy napra,

ami megfelelt 48 font kenyérnek vagy egy kis ökör nyolcadrészének

(bouvard). Szászországban az építőmunkás bére

akkora volt, hogy hat napi bérén — mint Falke mondja —

három juhot és egy pár cipőt vehetett. A legényeknek a

templomok részére tett adományai is bizonyítják, hogy

aránylag jó módban éltek, nem is szólva egyes céhek nagyszerű

adományairól, amelyek különben ünnepélyekre és

felvonulásokra is nagy összeget adtak ki. Valóban, mennél

jobban behatolunk a középkor városának életébe, annál

jobban meggyőződünk arról, hogy sohasem virágzott annyira

148

a munka és sohasem örvendett oly nagy becsületnek, mint

amikor a városi élet a virágjában volt.

De még ennél is tovább mehetünk. Nem csak hogy tényleg

megvolt sok minden a középkorban, amire a mi radikálisaink

törekednek, hanem tényleges valóság volt sok

minden, amit ma utópiának tartanak. Kinevetnek bennünket,

ha szükségesnek tartjuk, hogy a munka mindenkinek

örömet okozzon, de: »mindenkinek öröme teljék a munkájában

«, mondja egy szabályrendelet Kuttenberg városából

és »senki se szerezhesse meg semmittevéssel azt, amit

mások szorgalommal és munkával teremtettek, mert a

törvénynek a szorgalmat és a munkát kell védelmeznie«.

És tekintettel arra a sok beszédre, amit ma a nyolcórás

munkanapra pazarolnak, cészerű lesz I. Ferdinándnak arra

a rendeletére emlékeztetni, amelyben a császári szénbányák

számára a bányászoknak nyolcórás munkanapot állapit

meg, »amint az rég idők óta szokásban volt«, és szombat

délután tiltotta a munkát. Túlórázás nagyon ritka volt,

ellenben gyakran előfordult a munkaidő megrövidítése.

Rogers szerint Angliában a tizenötödik században a munkás

hetenkint csak 48 órát dolgozott. A szombati félnapi szünet,

amelyet modern hódításnak tekintünk, voltaképen középkori

intézmény, a község nagy részének ez volt a fürdés

napja, míg a legények szerdán délután fürödtek. Nem adtak

a gyermekeknek az iskolában reggelit, valószínűleg, mert

egyetlen gyermek sem ment éhesen az iskolába, hanem sok

helyütt szokásban volt a fürdőpénz kiosztása az olyan

gyermekeknek, akiknek szülei nem adhattak volna. A munkáskongresszus

is rendes intézménye volt a középkornak. Németország

egyes részeiben az ugyanazon szakmához tartozó

kézművesek a különböző községekből évente egyszer összejöttek,

hogy megvitassák azokat a kérdéseket, amelyek az

ő iparukra vonatkoztak, mint pl. az inaskodási idő tartamát,

a vándorlás esztendeit, a béreket és i. t. és 1572-ben a Hanzavárosok

formálisan is elismerték a céheknek azt a jogát,

hogy időnkint kongresszusra gyűlhessenek össze, ott tetszés

szerinti határozatokat hozhassanak, amíg csak ellentétbe nem

kerülnek az áruk minőségét megállapító városi rendeletekkel.

Ilyen munkáskongresszusokat, amelyek nemzetköziek vol149

tak, mint maga a Hanza, tartottak, mint arról tudomásunk

van, a pékek, öntők, kovácsok, cserzők, vargák, kardmívesek,

és bognárok.

A kézművesek organizációja természetesen szükségessé

tette, hogy a kézműveseket a céh pontosan ellenőrizze és

erre a feladatra külön hivatalnokokat választottak. Említésre

méltó azonban, hogy a míg a városok szabad életet

éltek, sohasem volt panasz a felügyeletre, mióta azonban az

állam beleavatkozott, miután elkobozta a céhek vagyonát

és megtörte függetlenségüket saját bürokráciája kedvéért,

azóta a panaszoknak nincs vége-hossza. Az az óriási haladás,

amelyet minden művészet és ipar a középkori céhrendszer

alatt tett, legjobb bizonyítéka annak, hogy ez a rendszer

nem akadályozta az egyéni kezdeményezést. Tény az, hogy

a középkori céh ép oly kevéssé volt az államhivatalnokok

ellenőrzése alatt álló testület mint az egyházközség, az

utca vagy a középkori negyed; a céh mindazon férfiak

egyesülése volt, akiket bizonyos iparág tartott össze, a nyerstermékek

megbízott bevásárlója, az előállított áruk eladója

és kézművesmesterekből, legényekből és inasokból állott.

Közgyűlése az ipar belső szervezése tekintetében teljhatalmú

volt mindaddig, míg más céheket nem zavart ; ebben az esetben

az ügyet a céhek céhe — a város elé vitték. A céhben

azonban még több is volt ennél. Volt saját igazságszolgáltatása,

saját katonai hatalma, voltak saját közgyűlései,

saját tradíciói a harcokról, a dicsőségről és a függetlenségről,

saját relációi ugyanazon ipar más városbeli céheihez :

szóval tökéletes organikus élete volt, amely csakis életműködéseinek

teljességéből származhatott. Ha a várost fegyverbe

szólították, a céh külön csapatban jelent meg, amelynek

saját fegyverei voltak (később saját ágyúik voltak, amelyeket

a céh gyönyörűen feldíszített), saját választott parancsnokuk

vezetése alatt. Szóval ép oly független egység volt a federációban,

mint ötven év előtt Uri vagy Genf köztársasága a

svájci államszövetségben. Ezért ép oly helytelen a céhek

összehasonlítása a modern munkásszakszervezetekkel, amelyek

meg vannak fosztva az állami teljhatalom minden

attribútumától és csak néhány alárendelt jelentőségű működésük

van, mintha össze akarnók hasonlítani Flóiencet

150

vagy Brüggét a Code Napóleon alatt tengődő francia községgel,

vagy pedig az orosz várossal, amely II. Katalin községi

törvénye alá van vetve. Mindegyiknek van választott polgármestere

és az utóbbiaknak még ipari testületeik is vannak,

különbség azonban — az az egész különbség, amely Florenc

és Fontenay-les-Oies vagy Csarevokokszhaiszk között van,

vagy pedig a velencei dozse és a modern polgármester

között, aki lekapj a kalapját a. sous-préfet (alispán) írnoka előtt.

A középkori céhek meg tudták őrizni függetlenségüket

és amikor később, különösen a tizennegyedik században,

különböző körülmények következtében, amelyeket mindjárt

tárgyalni fogunk, a régi városi élet nagy átalakuláson ment

át, az újabb céhek elég erőseknek bizonyultak, hogy meghódítsák

az őket illető részt a városi ügyek igazgatásában.

Az újabb céhekben szervezett tömegek föllázadtak, hogy

kiragadják a mindinkább erősbödő oligarchia kezéből a

hatalmat és kísérletük legtöbbnyire sikerül; ezzel a jólét

új korszakát nyitották meg. A felkelést ugyan néhány

városban vérbe fojtották és tömegesen fejezték le a kézműveseket,

mint 1306-ban Párizsban és 1371-ben Kölnben.

Ilyenkor a város szabadságai gyorsan hanyatlottak és a

város lassanként a központi hatalom igája alá került. A legtöbb

városnak azonban elég ereje maradt, hogy a zavarokból

új élettel és megerősödve kerüljön ki. A megújulás

új korszakát ezeknek köszönhetjük. Űj élet áramlott oda,

ami kifejezést nyert a bámulatos épületekben, a jólét új

korszakában, a technika és találmányok gyors haladásában

és abban az új szellemi mozgalomban, amely a reneszánszés

a reformációra vezetett.

A középkori városok élete szakadatlan kemény küzdelem

volt a szabadság megszerzésére és biztosítására. Ezekből a

vad harcokból a polgárok erős és szívós fajtája került ki és

ezekben az időkben nagyon erősödött a szülőváros szeretete

és kultusza; ennek a szeretetnek közvetlen eredményei

azok a nagyszerű művek, amelyeket a középkori közösségek

hoztak létre. Mindazonáltal azok az áldozatok, amelyeket

a közösségek a szabadságharcokban hoztak, nagyon

súlyosak voltak és belső életükben is mély nyomokat hagytak

151

hátra. Nagyon kevés városnak sikerült a kedvező körülmények

összejátszása folytán egy csapással megszerezni a függetlenséget

s ezek legtöbbnyire ép oly könnyen el is vesztették

; a legtöbbnek azonban ötven vagy száz évig, de

néha még tovább is kellett küzdenie, amíg a szabad életre

való jogait elismerték és azután még száz évre volt szükség,

amíg a szabadságot szilárd alapokra helyezték ; — a tizenkettedik

század szabadságlevele a szabadságnak csak egy

lépcsőfoka volt. Valójában a középkor városa a hűbéri iga

alatt élő föld közepén megerősített oázis volt, amelynek

fegyveres erővel kellett magának helyet szerezni. Az előbbi

fejezetben röviden vázölt körülmények következtében minden

faluközösség lassankint a világi vagy egyházi hűbérúr

igája alá került. A hűbérúr háza várrá lett és fegyvertársai

a legvakmerőbb kalandorok voltak, mindig készen a parasztok

kifosztására. Eltekintve attól a heti három naptól,

amelyen a parasztnak ura számára kellett dolgoznia, mindenféle

kikényszerített robotot kellett fizetniök azért a jogért,

hogy vethessenek és arathassanak, hogy mulathassanak

vagy szomorkodhassanak, hogy élhessenek, házasodhassanak

és meghalhassanak. A legrosszabb azonban az volt, hogy

minduntalan kifosztották őket a szomszéd hűbérúr fegyveres

rablói, akik úgy tekintették őket, mint akik urukhoz tartoznak

és az ő marhájukon és termésükön álltak bosszút valami

viszályból kifolyólag, amelybe urukkal keveredtek. A város

kórnyékén minden út, minden rét, minden szántóföld, minden

folyó valamelyik hűbérúr uralma alatt állott.

A polgárok gyűlölete a főnemes hűbérurak iránt jellemzően

nyilatkozott meg azoknak a szabadságleveleknek a

szövegében, amelyeknek aláírását kikényszerítették az uraktól.

Speier polgárai mi-ben szabadságlevelükben azt Íratták

alá V. Henrikkel, hogy megszabadítja a polgárokat a holtkéz

gyalázatos és semmirevaló törvényétől, amely a várost a

legnagyobb szegénységbe sodorta (»von dem scheusslichen

und nichtswürdigen Gesetze, welches gemein Budel genannt

wird«, Kallsen, I. 307.). A Bayonne-i Coutume, amelyet 1273

korul fogalmaztak, egyebek között a következő mondatokat

is tartalmazza : »A nép előbbre való mint az urak. A nép,

amely számosabb mint a többiek, tette meg az urakat.

152

békeszeretetből, hogy korlátok közé szorítsák és leigázzák a

hatalmasokat* és i. t. Éppen ilyen jellemző az a szabadságlevél,

amelyet Róbert király elé terjesztettek aláírásra.

Azt mondatják vele egyebek között : »Nem fogok többé

ökröket és más állatokat elrabolni. Nem fogok kereskedőket

elfogni, hogy pénzüket elvegyem és nem fogok értük váltságdijat

követelni. Gyümölcsoltó Boldogasszonytól Mindenszentekig

a mezőről nem hajtok el sem csődört, sem kancát,,

sem csikót. Nem fogom felgyújtani a malmokat és nem

veszem el a lisztet . . . . Nem adok menedéket a tolvajoknak

« és i. t. Ugyancsak jellemző az a szabadságlevél, amelyet

Hugó besangoni érsek adományozott és amelyben kénytelen

volt felsorolni mindazt a bajt, amit az ő holtkézi joga

okozott. És i. t.

Ilyen környezetben a szabadság nem maradhatott meg

és a városok kénytelenek voltak falaikon kívül is hadakozni.

A polgárok ügynököket küldtek a falvakba lázadás szítására

; testületeikbe fölvették a falvakat is és egyenesen

háborút indítottak a nemesek ellen. Itáliában, ahol a föld

meg volt tűzdelve lovagvárakkal, a harc hősi arányokat

öltött és mindkét részről elkeseredett gyűlölettel folytatták.

Florenc hetvenhét éven át egész sereg véres háborút viselt,

hogy megszabadítsa contado-\kt a nemesektől, és a mikor

a hódítás be volt fejezve (1181-ben), az egészet újból elölről

kellett kezdeni. A nemesek szövetkeztek egymással és megalakították

saját szövetkezeteiket a városok szövetkezetei

ellen és mivel a pápától vagy a császártól mindig kaptak

friss segítséget, a háborút még további százharminc esztendeig

folytatták. Ugyanez volt az eset Rómában, a Lombardiában

és egész Itáliában.

A bátorság, merészség és kitartás csodáit művelték a

polgárok ebben a háborúban. Csakhogy a céhek nyilai és

szekerééi nem mindig kerültek felül a páncélos lovagokkal

való összeütközésben és sok vár állt ellen az elmés ostromgépeknek

és a város kitartásának. Flórencnek és Bolognának

és sok más városnak Francia-, Német- és Csehországban

sikerült felszabadítani a szomszédos falvakat és fáradságukat

rendkívüli jólét és béke jutalmazta. De még ezekben is és

még inkább a kevésbbé erős és impulziv városokban, a háború153

ban kimerült kereskedők és iparosok, akik nem ismerték fel

a saját érdekeiket, tárgyalásokba bocsátkoztak a parasztok

feje fölött. Kényszerít ették a hűbérurat, hogy hűséget

fogadjon a városnak, várát lerombolták és ő beleegyezett,

hogy házat építsen a városban és ott lakjon ; ily módon

polgártárs lett (com-bourgeois, con-cittadino), ennek fejében

azonban megtartotta jogainak legnagyobb részét a parasztok

fölött, akik csak részleges mentesítést követeltek terheiktől.

A polgár nem tudta megérteni, hogy a parasztoknak is meg

lehet adni ugyanazokat a polgárjogokat, pedig rá volt utalva

az általuk szállított élelmiszerekre : ily módon mély szakadék

keletkezett a város és a falu között. Egyes esetekben

a parasztoknak csak a tulajdonosuk változott, mert a város

megvásárolta a nemesek jogait és részletekben adta el egyes

polgárainak. A hűbéresség fennmaradt és csak sokkal később,

a XIII. század vége felé, vetették végét a céhlázadások és

eltörölték a személyes szolgaságot, de egyúttal a jobbágyokat

megfosztották a földtulajdonuktól. Mondani sem kell, hogy

ennek a politikának végzetes következményeit csakhamar

megérezték a városok is ; a vidék a város ellensége lett.

A várak ellen viselt háborúnak még más rossz hatása

is volt. A városok az egymás elleni háborúk hosszú sorába

bonyolódtak bele és ez adott alkalmat annak a még nemrég

is hangoztatott elméletnek a felállítására, hogy a városok

saját féltékenységük és kölcsönös harcaik következményeképen

veszítették el függetlenségüket. Különösen a császárpárti

történetírók támogatták ezt az elméletet, amelyet

azonban az újabb kutatások nagyon meggyöngítettek.

Kétségtelen, hogy Olaszországban sok város elkeseredett

gyűlölettel támadta meg a másikat, de ezek a viszályok

sehol sem lettek ilyen terjedelműekké és még Olaszországban

is ezeknek a városi háborúknak megvoltak a maguk különös

okai a korábbi korszakokban, amint már Sismondi és

Ferrari is kimutatták; ezek a háborúk csak a várak ellen

indított harc folytatásai voltak, a szabad municipális és

föderatív alapelvnek kikerülhetetlenül heves harcot kellett

indítani a hűbériség, a császári hatalom és a pápaság ellen.

Számos várost, amely csak részben rázta le a püspök, a

hűbérúr vagy a császár igáját, a nemesek, a császár és az

154

egyház háborúba hajtottak a szabad városok ellen, mert

az ő politikájuk a városok szétválasztása és egymás ellen

uszítása volt. Ezek a különleges körülmények, amelyek részben

Németországba is átnyúltak, megmagyarázzák, miért

szakadtak szét hamarosan az olasz városok, amelyek közül

némelyik a császár segítségét kérte a pápa ellen, a másik

az egyház támogatását kereste, hogy szembeszállhasson a

császárral, egy ghibelin és egy guelf pártra és hogy miért volt

meg ez a szakadás minden egyes városon belül is.

A legtöbb olasz városnak épen a leghevesebb háborúk

idejébe eső rengeteg gazdasági haladása és a városok közt

igen könnyen létrejövő szövetségek sokkal jellegzetesebbek

ezekre a harcokra és végleg megdöntik a fent közölt elméletet.

Már az 1130 és 1150 közötti években keletkeztek hatalmas

szövetségek és néhány évvel később, amikor Barbarossa

Frigyes betört Olaszországba és a nemesség és néhány hátramaradott

város támogatásával Milano ellen vonult, a nép

lelkesedését sok városban népszónokok kavarták fel. Crema,

Piacenza, Brescia, Tortona stb. segítségül siettek ; egymás

mellett lobogott a városok táborában a veronai, paduai,

vicenzai és trevisoi céhek zászlója a császár és a nemesség

zászlaival szemben. A következő években létrejött a lombard

városszövetség és hatvan évvel később sok más várossal

megerősödve, állandó intézménnyé lett, amely szövetség

hadi pénztárának egyik felét Genuában, a másikat Velencében

tartotta. Toscanában más hatalmas szövetség élén

Flórenc állott, amely szövetséghez tartozott Lucca, Bologna,

Pistoia stb. s amely nagy szerepet játszott Közép-Olaszországban

a nemesek letörésében ; kisebb szövetségek voltak

mindenfelé. Kétségtelen tehát, hogy ha apró féltékenykedések

és viszálykodások voltak is és ha könnyen

lehetett ellenségeskedést szítani, a városokat mindez még

sem tartotta vissza, hogy ne szövetkezzenek a szabadság

közös védelmezésére. Csak később tört ki közöttük a háború,

amikor már az egyes városok kis államokká lettek, aminek

mindig be kell következni, ha államok az uralomért vagy a

gyarmatokért versengenek.

Hasonló szövetségek keletkeztek hasonló célokkal Németországban

is. Amikor Konrád utódai miatt az ország a neme155

sek véget nem érő viszálykodásai alatt szenvedett, a vesztfáliai

városok szövetséget kötöttek a lovagok ellen, amelynek

záradékában a városok kötelezték magukat, hogy nem

kölcsönöznek olyan lovagnak pénzt, aki továbbra is eldugja

a lopott árukat. Amikor »a lovagok és a nemesek a rablásból

éltek és mindenkit meggyilkoltak, akit akartak«, amint a

Wormser Zorn panaszolja, a rajnai városok szövetséget

kötöttek, amelyhez mihamarabb hatvan város csatlakozott,

amely szövetség kordában tartotta a rablókat és fenntartotta

a békét. Ugyanez volt a célja a későbbi sváb városszövetségnek,

amely három »béke-kerületre« oszlott (Augsburg,

Konstanz és Ulm). És ha ezeket a szövetségeket meg is

semmisítették, mégis elég hosszú ideig éltek, hogy kimutassák,

miszerint nem az állítólagos békebarátok — a királyok,

császárok és az egyház, akik inkább még a viszálykodásokat

szították és még a rablólovagokkal szemben is

tehetetlenek voltak — hanem a városok ragadták meg a

kezdeményezést a béke helyreállítására és az egyesülésre.

Nem a császárok, hanem a városok voltak igazában a nemzeti

egység megalapítói.

Hasonló szövetségeket alkottak hasonló célokkal a

kis falvak is és most már remélhetjük, hogy ezekről is

mihamarabb többet fogunk megtudni, mióta Luchaire erre

a tárgyra irányította a figyelmet. Falvak egyesültek kis

szövetségekbe a flórenci contadóban. és ugyancsak a Novgorodhoz

és Pskovhoz tartozó vidékeken is. Franciaországból

vannak adataink tizenhét parasztfalu szövetségéről, amely

Laonnaisban majdnem száz esztendeig állott fenn (1256-ig)

és keményen küzdött a függetlenségért. Más három parasztköztársaság

volt Laon környékén, amelyeknek esküvel

megerősített alkotmányuk volt Laonhoz és Soissonshoz

hasonlóan, és mivel területük határos volt, szabadságharcaikban

támogatták egymást. Mindent összevéve, Luchairenek

az a véleménye, hogy Franciaországban a tizenkettedik és

a tizenharmadik században sok ilyen szövetségnek kellett

léirejönnie, azonban az ezekre vonatkozó okmányok legnagyobbrészt

elvesztek. Miután ezeket falak nem védelmezték,

könnyen legyőzték őket a királyok és az urak, de bizonyos

kedvező körülmények között, ha valamely város156

szövetségtől támogatást és hegyeikben védelmet nyertek, az

ilyen parasztköztársaságok önálló tagjai lettek a svájci

államszövetségnek.

Mindenütt megtaláljuk a városok szövetkezését a béke

biztosítására. A szabadságharc alatt létrejött viszonyt

továbbra is fenntartották. Ha valamely német városban a

scabiniknak új vagy bonyolult esetben kellett igazságot

tenniök és kijelentették, hogy nem tudják megtalálni az

igazságot (des Urteiles nicht weise zu sein), követeket küldtek

más városba, hogy onnan hozzák el az igazmondást. Előfordult

ez Franciaországban is ; ismeretes, hogy Forli és

Ravenna polgáraikat kölcsönösen honosították és nekik

mindkét városban megadtak minden jogot. Ugyancsak megfelelt

a korszellemnek az a szokás is, hogy a két város

között vagy a város belsejében kitört viszályt más közösség

elé terjesztették és felszólították, hogy legyen békebíró.

Nagyon gyakoriak voltak a kereskedelmi szerződések

a városok között. Szövetségek a termelés szabályozására,

a borkereskedésben használt hordók nagyságának meghatározására,

heringszövetségek stb. csak az előfutárai

voltak a flamand Hanza nagy kereskedelmi szövetségeinek

és később az észak-német Hanzának, amelynek története

egymagában számos oldalt töltene be, ha ki akarnók mutatni

azt a társas szellemet, amely az embereket abban az időben

betöltötte. Említeni sem kell, hogy a Hanza-szövetségek

útján a középkori városok többet tettek a nemzetközi forgalom,

a hajózás és a fölfedezések fellendítésére, mint időszámításunk

első tizenhét évszázadának összes államai.

Egyszóval ezen korszak életének és gondolkodásának

valódi tartalmát a szövetkezés tette ki, szövetkezés kis

területi egységek között és szövetkezés az emberek között,

akiket közös tevékenység egyesített céheikben és szövetkezés

városok és a városok csoportjai között. A tizennegyediktől

egész a tizenötödik századig terjedő kort óriási kísérletnek

kell tekinteni a kölcsönös segítség elvének keresztülvitelére

a szövetkezetek és szervezetek elveinek segítségével, amelyek

az egész emberéleten át minden lehető fokozatban érvényesültek.

Ezt a kísérletet nagy siker koronázta. Egyesített

olyan embereket, akik azelőtt el voltak választva ; nagy

157

mértékben biztosította számukra a szabadságot és megtízszerezte

erejüket. Abban az időben, amikor oly sok tényező

támogatta a partikularizmust és oly sok alkalom lehetett a

viszálykodásra és féltékenykedésre, jól esik látni, mily sok

közösség volt az egész kontinensen szétszórt városok között

és mily készségesen szövetkeztek sok közös cél megvalósítására.

Ellenségeik hosszú idő alatt legyőzték őket ; ők

maguk is végzetes hibát követtek el, amikor nem fogták

fel elég tágkörüen a kölcsönös segítség elvét, de nem saját

féltékenységük tette őket tönkre és tévedéseik nem a szövetkezesi

szellem hiányából származtak.

Ennek az új előrehaladásnak, amelyet az emberiség a

középkori városban tett, óriási eredményei voltak. A tizennegyedik

század kezdetén Európa városai apró fészkek voltak

nyomorúságos kunyhókkal, alacsony, nehézkes templomokkal,

amelyeknek építői alig tudták, hogy kell bolthajtást

rakni; az ipar, amely alig állt másból, mint a szövésből

és a kovácsmesterségből, még gyermekkorát élte és műveltség

csak néhány kolostorban volt. Háromszázötven évvel

később Európa képe egészen megváltozott. A föld telve

volt gazdag városokkal, amelyeket hatalmas, vastag falak

körítettek, kapukkal díszítve, mindegyik egy-egy műremek.

A templomok, amelyeket nagy stílusban terveztek és pazarul

díszítettek fel, ég felé emelték tornyaikat és a formáknak

oly tisztaságával és a fantáziának oly merészségével tündököltek,

hogy azt ma hiába igyekszünk utóiérni. A kézmű

és a művészet a tökéletességnek oly fokára emelkedett,

hogy aligha dicsekedhetünk azzal, hogy különböző irányokban

meghaladtuk, ha a munkás találékony tudását és munkájának

fölényes tökéletességét többre becsüljük mint az előállítás

gyorsaságát. A szabad városok hajórajai minden

irányban hasogatták az Északi és a Földközi tengert, majd

még egy kis erőfeszítés után áthajóztak az Öceánon. Nagy

területeken jólét lépett a nyomor helyébe, a műveltség

mélyebb lett és tágabb körben terjedt el. A tudomány módszereit

kifejlesztették ; megvetették a természettudományok

alapjait és kijelölték az utakat mindazon mechanikai találmányok

felé, amelyekre a mi korunk olyan büszke. Ez volt

158

az a varázslatos átalakulás, amely Európában négyszáz

évnél kevesebb idő alatt ment végbe. És csak úgy érthetjük

meg azt a veszteséget, amelyet Európa a szabad városok

pusztulásával szenvedett, ha összehasonlítjuk a tizenhetedik

századot a tizennegyedikkel vagy a tizenharmadikkal.

Elmúlt az a jólét, amely azelőtt Skóciában, Németországban

és Olaszország síkságain uralkodott. Az utak el voltak

hanyagolva, a városok elnéptelenedtek, a munka rabszolgasággá

lett, a művészet megsemmisült, sőt még a kereskedelem

is pusztulóban volt.

Ha a középkori városok nem hagyták volna hátra virágzásuknak

írott bizonyítékait és ha nem maradt volna belőlük

egyéb, mint azok az épületek, amelyeket Európában

mindenütt találunk, Skóciától Olaszországig és a spanyol

Geronától a szláv Boroszlóig, akkor mégis arra az eredményre

kellene jutnunk, hogy a független városi élet időszakába

esik az emberi szellem legszebb virágzása a keresztény

időszámítás kezdetétől a tizennyolcadik század végéig.

Ha megnézünk pl. egy középkori képet, amely Nürnberget

ábrázolja tucatnyi hatalmas, ég felé törő tornyával, amelyek

mindegyike a szabadon teremtő művészet bélyegét viseli,

akkor alig tudjuk megérteni, hogy háromszáz évvel azelőtt

ez a város még csak néhány nyomorúságos kunyhóból állott.

Csodálkozásunk még csak fokozódik, ha megnézzük annak

a számtalan templomnak, harangtoronynak, kapunak és

városháznak az építészeti részleteit, amelyek elszórtan állanak

egész Európában messze Csehországig és a lengyel Galícia

most már holt városaiig. Nemcsak Olaszország, a művészet

bölcsője, hanem egész Európa telve van ilyen emlékekkel.

Már maga az a tény is jellemző, hogy az összes művészetek

közül épen az építészet — a leginkább szociális művészet —

érte el a legnagyobb fejlettséget. Hogy azzá lehessen ami

volt, kiválóan szociális életből kellett származnia.

A középkor építészete nemcsak azért emelkedett ilyen

magasra, mert a kézművességnek volt természetes továbbfejlődése,

nemcsak azért, mert minden épületet és minden

képdíszt olyan emberek terveztek, akik saját tapasztalatukból

tudták, hogy milyen művészi hatást lehet elérni kővel,

vassal, bronzzal vagy csak az egyszerű fagerendával és

159

vakolattal is, nemcsak azért, mert minden egyes emlék a

közös tapasztalás eredménye volt, amely felhalmozódott

minden titkos szövetségben és minden céhben, hanem azért

lett az építészet ilyen naggyá, mert nagy eszméből született.

Úgy mint a görög művészet, ez is a testvériségnek és egységnek

a városok által támogatott eszméjéből származott.

Merészségét csak a merész küzdelmek és a győzelmek

adhatták meg és ki volt fejezve bennök az erő, mert a város

egész életét erő töltötte cl. A templom vagy a városháza a

szervezet nagyságának a jelképe volt, amelynek építésze

voltaképen minden egyes kőműves és kőfaragó volt — nem

úgy, mint a magányos ember tervezete, amelyen ezer

rabszolga készítette el azokat a részeket, amelyeket egyetlen

ember fantáziája juttatott nekik, hanem ott közreműködött

az egész város. A harangtorony hatalmas épületből emelkedett

az ég felé, amely épület a város életét testesítette

meg, nem pedig egy értelmetlen állványból, mint a párisi

vastorony, sem pedig hazug kőépületből, amelynek a vasgerendázat

csúnyaságát kell elrejteni, mint ahogyan ezt

a londoni Tower hidjánál tették. Mint az Akropolisnak

Athénben, úgy a középkori város egyházának is az volt a

rendeltetése, hogy dicsőítse a diadalmas város nagyságát,

hogy jelképe legyen a kézműipar egységének és hirdesse

a város minden egyes polgárának dicsőségét, aki maga is

segített annak megteremtésében. A céhforradalom befejezése

után sok város új dómot kezdett építeni, hogy kifejezést adjon

az életre kelt új, szélesebb körű és többet átölelő egységnek.

Azok az eszközök, amelyek az ilyen hatalmas vállalkozásoknak

a keresztülvitelére rendelkezésre állottak, aránylag

kicsinyek voltak. A kölni dómot csak 500 márka évi

összeggel kezdték meg és 100 márkányi ajándékot már

mint nagyszerű adományt jegyeztek fel és még amikor már a

mű befejezéséhez közeledett és az adományok bővebben

folytak be, az évi kiadás mégis csak mintegy 5000 márkát tett

ki és sohasem volt 14.000 márkánál több. Ugyancsak ilyen

csekély eszközökkel építették fel a bázeli münstert. Csakhogy

minden egyes testület hozzájárult a maga részével,

kővel, munkával, díszítő művészettel az ő saját közös emlékük

felállításához. Minden egyes céh kifejezte benne politikai

160

nézeteit, elbeszélte kőben vagy bronzban a város történetét,

dicsőítette a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség elvét,

dicsérte a város szövetségeseit és pokolba küldte ellenségeit.

És minden egyes céh kimutatta szeretetét a közösség

emlékműve iránt azzal, hogy gazdagon felékesítette üvegfestményekkel,

képekkel, »ajtókkal, amelyek méltók volnának,

hogy a paradicsom kapui legyenek«, mint MichelAngelo

mondta és még a legkisebb sarok köveit is kifaragta. Kis

városok, sőt még a kis egyházközségek is versenyeztek ezekben

a művekben a nagy városokkal és a katedrái Laonban

vagy St-Ouen-ben nem marad a rheimsi vagy pedig a brémai

városháza és a boroszlói népgyűlés harangtornya mögött.

»A közösség sohase kezdjen meg más művet, mint olyant,

amelynek terve összhangban áll a közönség nagy szívével

és amelyet a polgároknak közös akaratban egyesült szíve

alkot« — ezek voltak a flórenci tanács szavai és ez a szellem

vezeti az összes közhasznú községi munkákat, amilyenek a

csatornák, terraszok, szőlős- és gyümölcsöskertek Flórenc

környékén, vagy a Lombard alföldet átszelő öntözőcsatornák,

vagy Genua kikötője és vízvezetéke, vagy pedig általában

minden ilyesféle munka, amilyent csaknem minden város

készített.

Ily módon fejlődött ki a középkori városokban minden

művészet és iparág ; a miénk csak folytatása annak, ami

akkor felnövekedett. A flamand városok jóléte az általuk

készített finom gyapjukendőkön alapult. Flórenc a tizennegyedik

század elején, a fekete halál előtti időben, 70.000—•

100.000 panni gyapjúszövetet gyártott, amelynek értékét

1,200.000 aranyforintra becsülték. A nemes fémek cizellálása,

az öntés művészete, a műlakatosság, mind a középkori

céhek teremtménye volt, amelyek saját területükön mindent

meg tudtak csinálni, amit kézzel, hatalmas mechanikai

erőgépek alkalmazása nélkül, meg lehet csinálni.

A kézzel és a feltaláló szellemmel, mert mint Whewell mondja :

»Pergament és papiros, nyomás és ércmetszés, javított

üveg és acél, lőpor, órák, távcsövek, iránytű, a javított

naptár a tizedes rendszer, algebra, trigonometria,

vegytan, kontrapont (amely találmány a zene újjáterem161

tését jelentette), mindezek olyan javak, amelyek abból

a korszakból származtak át hozzánk, amelyet oly megvetően

szoktunk a tespedés korszakának nevezni.<s

(History of Indudiv Sciences, I. 252.)

Igaz ugyan, hogy, mint Whewell mondja, mindezekben

a fölfedezésekben nem volt valami új elv, de a középkori

tudomány valamivel többet tett, mint hogy tényleg új elveket

fedezett volna föl. Előkészítette mindazoknak az új elveknek

a fölfedezését, amelyeket ma a mechanikai tudományokban

ismerünk : arra szoktatta a búvárokat, hogy tényeket

figyeljenek meg és azokból vonják le következtetéseiket.

Induktiv tudomány volt, habár még természetesen nem fogta

föl teljesen az indukció jelentőségét és hatalmát és megvetette

a mechanika és az általános természettudomány

alapjait. Francis Bacon, Galilei és Kopernikus közvetlen

utódai voltak Roger Baconnak és Michael Scottnak, úgy

amint a gőzgép is közvetlen terméke azoknak a vizsgálatoknak,

amelyeket a légnyomásról az olasz egyetemeken folytattak

és azoknak a matematikai és technikai tanulmányoknak,

amelyeket Nürnbergben végeztek.

De miért akarnók hosszasan bizonyítani a tudomány és

művészet haladását a középkori városokban ? Nem elegendő-e

a művészetek terén rámutatni a templomokra és dómokra és

a szellemi élet terén az olasz nyelvre és Dante költeményeire,

hogy mértékünk legyen arra nézve, amit a középkor városa

teremtett az alatt a négy évszázad alatt, amíg életben volt ?

A középkori városok kétségtelenül rendkívüli szolgálatot

tettek az európai civilizációnak. Megóvták attól, hogy

az őskor theokratikus és deszpotikus szervezetét öltse föl;

tőlük kapta a sokoldalúságot, az önbizalmat, a kezdeményezés

erejét és azt az óriási szellemi és anyagi hatalmat,

amellyel ma dicsekedhet és amely a legerősebben kezeskedik

arról, hogy ellent fog állani a Kelet minden új előnyomulásának.

De miért nem élhettek tovább a kultúrának

ezek a központjai, amelyek az emberi természet oly mélyen

begyökerezett szükségleteinek feleltek meg és olyan életteljesek

voltak ? Miért lepte meg őket a XVI. században a végelgyengülés

? És amikor már oly sok kívülről jövő támadást

162

visszavertek és a belső küzdelmekből csak új erőt nyertek s

miért győzték le ezek végül mégis ?

Ezt az eredményt különböző okok "hozták létre, amelyek

közül egyesek még a messze múltban gyökereztek, mások

pedig azokból a hibákból származtak, amelyeket a városok

elkövettek. A tizenötödik század vége felé már hatalmas,

a régi római mintájára épült államok jöttek létre. Minden

országban és minden országrészben — aki ravaszabb volt>

több kincset gyűjtött össze és gyakran lelkiismeretlenebb

volt mint szomszédai — sikerült egy-egy hűbérúrnak több

személyes tulajdont megszerezni, több parasztot telepíteni

a birtokaira, több lovagot tartani kíséretében és több pénzt

a pénztárában. Kedvező fekvésű falvak csoportját választotta

székhelyéül, amelyek még nem jutottak el a szabad városi

élethez— Paris, Madrid vagy Moszkva — és jobbágyainak

segítségével megerősített királyi városokká alakította azokat,

ahová fegyvertársait a falvak bőkezű osztogatásával, a

kereskedőket pedig a kereskedelemnek adott védelemmel

csábította. Ez volt a csirája a későbbi államoknak, amely

lassanként más központokat is felszítt magába. A római

joggal ismerős jogászok ezekbe a központokba vonultak ;

ezekből a polgárokból makacs és fennhéjázó emberek lettek,

akik épen úgy gyűlölték az urak felfuvalkodottságát, mint

azt, amit a parasztok fegyelmezetlenségének neveztek.

A faluközösség formái, amelyekről az ő törvénykönyvük

mit sem tudott és a federalizmus elvei, a melyeket barbár

maradványoknak tekintettek, ellenszenvesek voltak előttük.

Ideáljuk volt a cézárizmus, amelyet a nép beleegyezésének

a fikciója és a fegyveres erő támogatott és szenvedélyesen

síkra szálltak azok mellett, akik megígérték annak megvalósítását.

Ugyanebben az irányban működött a keresztény egyház

is, amely egykor fellázadt a római jog ellen és most szövetséges

társává lett. Miután a theokratikus európai császárság

megalapításának a kísérlete meghiúsult, az intelligensebb

és nagyravágyóbb püspökök most azok mellé állottak, akiktől

azt remélték, hogy helyre fogják állítani Izrael királyainak

vagy Konstantinápoly császárjainak hatalmát. Az egy163

ház megadta a feltörekvő uralkodóknak a méltóságot, megkoronázta

őket, mint isten helytartóit a földön, szolgáinak

képzettségét és államférfim tehetségét szolgálatukba állította,

úgyszintén az áldását és átkait, gazdagságát és azt a

rokonszenvet, amelynek a szegények között örvendett.

A parasztok, akiket a városok nem tudtak vagy nem akartak

felszabadítani, amikor látták, hogy a polgárok képtelenek

véget vetni a lovagok közötti háborúskodásnak, amelyet

ők oly drágán fizettek meg, a királyba, a császárba, vagy

a nagyhercegbe vetették reményüket és amiközben segítségükre

voltak, hogy leigázzák a hatalmas hűbérurakat,

segédkezet nyújtottak a centralizált állam megalapításához.

És végezetül a törökök és mongolok betörése, a keresztes

háború a mórok ellen Spanyolországban és azok a borzasztó

háborúk, amelyek mihamar kitörtek a növekvő teljhatalmú

képződmények között — Ile-de-France és Burgund, Skócia

és Anglia, Anglia és Franciaország, Litvánia és Lengyelország,

Moszkva és Tver között és i. t., mind ezt a célt szolgálták.

Hatalmas államok keletkeztek és a városoknak

most már nem csupán a nemesek laza szövetsége volt az

ellenségük, hanem erősen megépített képződmények, amelyeknek

rendelkezésére állott a jobbágyok hadserege.

Az volt a legveszedelmesebb, hogy a növekedő autokráciák

támogatást találtak a városok között keletkező

viszálykodásokban. A középkori város alapgondolata nagyszerű

volt, de nem volt elég általános. A kölcsönös segítséget

nem lehet kis egyesület keretére szorítani, annak ki kell

terjedni a környezetre is, ha nem akarjuk, hogy a környezet

beolvassza az egyesülést. És ebben a tekintetben a középkori

városok már kezdet óta végzetes hibát követtek el.

Ahelyett hogy azokat a parasztokat és kézműveseket, akik

falaik között kerestek védelmet, mind segítségnek tekintették

volna, akik hozzájárulnak a város kiépítéséhez a

maguk részével, amint azt tényleg meg is tették, ehelyett

élesen megkülönböztették a régi polgárok nemzetségét

és az újonnan jött eket. Az előbbieknek volt fenntartva

minden előny, amely a községi kereskedelemből és a községi

földekből származott, az utóbbiaknak csak az a joguk maradt,

hogy kézügyességüket szabadon értékesíthették. így válasz164

tották el a városban a polgárokat vagy a községet és a

bennlakókat. A kereskedelem, amely azelőtt a közösségé

volt, most a kereskedő és kézműves nemzetségek előjoga

lett és elkerülhetetlen volt a következő lépés, hogy kizsákmányoló

egyéneké vagy szövetkezeteké legyen.

Ugyanez az elválasztó fal keletkezett a voltaképeni

város és a környékén fekvő falvak között. A közösség ugyan

megkísérelte a parasztok felszabadítását, de az urak ellen

viselt háború, amint említettük, csak a város, de nem a

parasztok felszabadításával járt. A város meghagyta a

nemesnek jogait a jobbágyok felett azzal a föltétellel, hogy

nem zavarja többé a várost és városi polgártárssá lesz.

Azonban a nemesek, akiket a város így befogadott és akik

falai között laktak, egyszerűen a városon belül folytatták

a régi harcot. Nem volt ínyükre, hogy alávessék magukat

az egyszerű kézművesekből és kereskedőkből álló törvényszéknek

és régi viszályaikat a város utcáin verekedéssel

intézték el. Minden városban volt egy-egy Colonna, Orsini,

Overstolze és Wise. Mivel megmaradt jószágaikból nagy

jövedelmük volt, kliensekkel vették magukat körül és átalakították

a város szokásait és erkölcseit a hűbéri formákra.

És hogy ha a város iparos osztályában elégedetlenség merült

fel, felajánlották nekik kardjukat és kíséretüket, hogy az

ellentéteket nyílt csatában intézzék el, ahelyett hogy, mint

régi időkben, az elégedetlenség megkereshette volna magának

a kiegyenlítés útját.

A legtöbb városnak a legnagyobb és a legvégzetesebb

hibája abban állott, hogy hatalmát a kereskedelemre és az

iparra alapította és a földmívelést elhanyagolta. Megismételték

azt a hibát, amelyet a régi Görögország városai

követtek el és ez a hiba ugyancsak pusztulásba vitte őket

is. Az elidegenedés a városok és a vidék között a városokat

parasztellenes politikára vezette, amely különösen III. Eduárd

korában a francia jaquerie, a husszita és a német parasztháború

alatt mindjobban előtérbe lépett. Kereskedelmi

politikájuk másrészt messze vezető vállalkozásokba bonyolította

őket. Az olaszok délkeleten, a német városok keleten,

a szláv városok távol északkeleten alapítottak gyarmatokat.

Zsoldos hadsereget fogadtak a gyarmati háborúkra és nem165

sokára a város védelmezésére is. Oly óriási kölcsönöket

vettek fel, hogy a polgárok teljesen demoralizálódtak és a

belső viszályok minden választásnál jobban kiélesedtek,

amikor néhány nemzetség érdekében a gyarmati politika

forgott kockán. A gazdagok és szegények közötti árok mélyebb

lett és a tizenhatodik században a királyi hatalom minden

városban kész szövetségeseket talált a szegények között.

Van azonban ezen kívül a községi berendezkedések

bomlásának még más oka is, amely mélyebbre nyúlik az

eddig felhozottaknál. A középkori városok története nagyon

találóan szemlélteti az eszmék és elvek hatalmát az emberi

nem sorsa fölött, azt bizonyítja, hogy mennyire ellenkező

eredmények keletkeznek, ha a régi vezető eszméknek mélyenjáró

átváltozása következik be. önbizalom és federalizmus,

minden egyes csoport szuverenitása és a politikai testület

felépítése az egyszerűtől az összetettig, ezek voltak a tizenegyedik

század vezető eszméi. A római jog tudósainak és

az egyház prelátusainak, akik III. Innocenc óta szoros

szövetségben voltak, sikerült megbénítani azt az eszmét —

a régi görög eszmét — amely a városok alapításánál működött.

Két vagy háromszáz éven át tanították a szószékről,

a katedráról, az egyetemen és a bírói széken, hogy az üdvöt

erősen centralizált államban kell keresni, amelynek élén

félistenszerű uralkodó áll, hogy egy ember lehet a társadalom

megváltója és kell is hogy legyen, és hogy ennek a közjó

nevében mindenféle erőszakos tettet el szabad követnie,

férfiakat és nőket a máglyán elégetni, leírhatatlan kínok

között halálra marcangolni és egész tartományokat a legnagyobb

nyomorba taszítani. Azt sem mulasztották el,

hogy tettekkel is tanítsanak és pedig nagy méretekben és

hallatlan kegyetlenséggel, ameddig csak elért a király kardja,

vagy az egyház máglyája, vagy még inkább mindakettő

együtt. Ezeknek a tanoknak és példáknak a befolyása alatt,

amelyeket folytonosan ismételtek és amelyre a nyilvánosság

figyelmét folytonosan rákényszerítették, a polgárok szelleme

egészen új alakot öltött. Nem találtak többé semmiféle hatalmat

túlzottnak, semmiféle halálos kínzást kegyetlennek,

mihelyt a közjóról volt szó. És a gondolkodásnak ez az

új iránya és az egyes ember hatalmába vetett új hit tönkre166

tette a régi federalista elvet és a tömegek teremtő erejét.

Győzött a római gondolat és ilyen körülmények között a

városok a centralizált államnak kész zsákmányai voltak.

Tipikus volt ebben az átváltozásban a tizenötödik

századbeli Flórenc. Azelőtt a néplázadás új föllendülés jele

volt. Most már nem volt többé a fellázadt népnek konstruktív

eszméje, a mozgalomból nem pattant ki új eszme. A városi

tanácsba 400 helyett ezer képviselőt választottak, a signoria

80 helyett 100 emberből állott. A számok forradalmának

azonban nem volt értéke. A nép elégületlensége növekedett

és új lázadások következtek. Behívták a megszabadít ót —•

a zsarnokot — ő azután lemészároltatta a felkelőket, de a

közösség pusztulása rohamosabb volt mint bármikor. És

amikor egy új fölkelés után tanácsot kért Flórenc népe a

legnépszerűbb embertől, Geronimo Savonarolától, akkor a

barát ezt felelte : »Oh én népem, te tudod, hogy én nem

foglalkozhatom az államügyekkel . . . . tisztítsd meg lelkedet

és ha lelkednek ilyen állapotában fogod reformálni a várost,

akkor, Flórenc népe, te fogod megkezdeni a reformot egész

Itáliában !« Elégették a farsangi álarcokat és a gonosz könyveket,

hoztak népjóléti törvényt az uzsorások ellen és Flórenc

demokráciája maradt ott, ahol volt. A régi szellem eltűnt.

Nagyon is a kormányra bízták magukat és ezáltal megszűntek

bízni önmagukban, képtelenek voltak valami újat kezdeni.

El kellett jönni az államnak, hogy szétrombolja szabadságaiknak

még a maradékát is.

De azért a kölcsönös segítség áramlása a tömegekben

nem szűnt meg, tovább folyt a vereség után is. Óriási erővel

támadt fel feleletül a reformáció első hirdetőinek kommunista

felhívásaira és élt még akkor is, amikor a tömegek, amelyeknek

nem sikerült megvalósítaniok azt az életet, amelyet

a reformált vallás lelkesítő befolyása alatt reméltek megteremthetni,

az autokrata hatalom uralma alá kerültek.

Még ma is él a kölcsönös segítség és keresi az utat ahhoz

az új képződményhez, amely nem állam és nem középkon

város, nem a barbárok faluközössége és nem a vadak klánja,

de azért mindezekből származik és felülmúlja ezeket tágkörű

és mélyebb emberi tartalmával.

VII. FEJEZET

Kölcsönös segítség napjainkban.

Néplázadások az államkorszak kezdetén. — Kölcsönös segítségre

alapított berendezések napjainkban. — A faluközösség : harca

az állami eltörléssel szemben. — Szokások, amelyek a faluközösség

életéből eredtek és a falvakban napjainkig megmaradtak —

Svájc, Franciaország, Németország, Oroszország.

A kölcsönös segítség hajlama az emberben oly ősrégi

eredetű és oly szorosan függ össze az emberi faj egész elmúlt

fejlődésével, hogy az emberiség megőrizte a történelem

minden változásán át egészen napjainkig. Főként a béke

és jólét korszakában fejlődött ki, de még amikor a legsúlyosabb

sorscsapások látogatták is meg az emberiséget,

amikor egész országokat pusztított el a háború és egész

népeket tizedelt meg a nyomorúság és nemzetek nyögtek a

zsarnok járma alatt — még akkor is tovább élt ez a gondolat

a falvakban és a szegény néposztály között a városban ;

még mindig összetartotta őket és az idők folyamán visszahatott

még az uralkodó, harcoló és romboló kisebbségekre

is, amelyek azt, mint szentimentális ostobaságot, régen

félredobták. Mindig, amikor az emberiségnek új szociális

szervezetet kellett teremteni, amelynek a fejlődés új lépcsőjéhez

kellett alkalmazkodnia, az emberiség szelleme a föllendülés

elemeit és a nagy vonásokat mindig ebből az örökkön

élő tendenciából szerezte. Új gazdasági és társadalmi berendezések,

amennyiben a tömeg alkotásai voltak, új erkölcsi

rendszerek és új vallások, mindezek ugyanebből a forrásból

fakadtak és fajunknak erkölcsi haladása nagyjából a kölcsönös

segítség elvének a törzsről mind szélesebb körű képződ